Az osztrákoknak már sikerült a mutatvány: a Blaufränkisch (kékfrankos) és a Grüner Veltliner (zöld veltelini) első szereposztására építették legújabb kori sikerüket (és a fagyállóbotrány utáni újrakezdést). Bár a magyar bor „hazájában még mindig világhírű”, nem árt tudni, hogy a világ nagy boratlaszaiban csupán egy­egy oldal jut nekünk, abban is a legtöbb bekezdés a tokaji múltjának.

A magyar zászlóshajófajták és/ vagy borok kiválasztása ezért vált sürgetővé. Nem véletlen, hogy az előző mondatban egyszerre említünk fajtát és borkészítési technológiát. Ez utóbbi is lehet ugyanis Magyarország borászati védjegye. A természetes (ún. botritiszes) édes borok világában magától értetődően ilyen volna az aszúkészítés hagyománya, míg a vörös házasításoknál ilyen sajátos,máshol fel nem lelhető ízvilágú cuvée lehetne a bikavér – akár Eger, akár Szekszárd környékén készült. Ehhez azonban sok munkára lesz még szükség, és nem is csupán azért,mert a tervgazdaság évtizedeinek borpancsolása alaposan hazavágta mind a tokaji édes borok, mind a nagy magyar vörös házasítás, a bikavér hírét.

A hagyományok újraértelmezését hozó borászati forradalom kétségkívül Hegyalján kezdődött, a világ legszebb botritiszes borai ma újra Tokaj­ Hegyalján készülnek. Nagy gond, hogy ezt még nem igazán tudjuk érvényesíteni a világpiac árversenyében… és még nagyobb, hogy az ún. desszertborok forgalma a világon mindenütt folyamatosan esik. Az egri és a szekszárdi bikavér újjászületése még folyamatban van, de már elkezdődött: ma ott tartunk, hogy az ilyen név alatt készülő boroknak szigorú minőségi feltételeknek kell megfelelniük. Mindennek köszönhetően egyre több a kimagasló minőségű bikavér, ám saját „arca”, öszszetéveszthetetlen íz­ és aromaképe még nem feltétlenül van a magyar bikavérnek, sok elégedetlen szakíró szerint még mindig csak egy a sok nagyszerű vörösbor-házasítás közül, de még mindig nem sajátosan magyar. Hogy az legyen, ahhoz vélhetően a bikavérhez felhasználható fajták belső rangsorát kell még egyértelműbbé és „konszenzuálisabbá” tenni: ma még hol a kadarka, hol a kékfrankos énekli a szólót, míg mondjuk a toszkánok hasonló házasításában, a Chiantiban egyértelműen a sangiovese szőlőé a főszerep.

A vörösborszőlők magyar zászlóshajószerepéért tehát leginkább a kadarka és a kékfrankos van versenyben. Az előbbi előnye, hogy valóban sajátos, a világon csak igen kevés helyen föllelhető fajtánk, hátránya azonban, hogy nagyon kényes, macerás szőlészetileg. És ugyanígy szólnak prók és kontrák a kékfrankos mellett: Sopron környékén, Szekszárdon és a Mátrában tényleg szép borokat tud adni, ám kérdés, hogy annyira különbözőt is-e, hogy a világ nagy „borhipermarketjében” is helyet kelljen kapnia az osztrák Blaufränkischek mellett…

Jobban eldőltnek tetszik a fehérborszőlők versenye. Itt egyértelműen a furmint lehet a befutó.

A XIX. század második felében pusztító filoxéravészig ez volt a vezető fehérborszőlőnk, de a nagy tőkedöntések és újratelepítések évtizedei után jelentősége visszaesett: elsősorban onnan volt nevezetes, hogy az aszú egyik meghatározó fajtája Hegyalján. A furmint igen jól aszúsodik, vagy is hajlamos a nemes rothadásra – ennek megfelelően a „nemtelen” szürkerothadásra is, így leginkább a magasabb fekvésű, jó széljárású helyeken érzi jól magát. Innen azonban csodálatos száraz borokat is képes „teremni”, ahogyan azt az elmúlt évtizedben Tokaj­ Hegyalja megtanította a nagyvilágnak. (A furmint ezen kívül még a parányi Somlói borvidéken honos és ad nagyszerű, vulkanikus borokat.) A hozzáértők szerint a furmintban rejlő ziccer egyébként abban áll, hogy nemcsak friss, ropogós savú, gyümölcsös (ún. reduktív technológiával készülő) borok készíthetők belőle, de alkalmas a fahordós érlelésre és a hosszabb tárolásra is, amivel akár a nagy divatfajta, a chardonnay régiós versenytársa is lehet. Nekünk az a dolgunk, hogy szurkoljunk neki.

Mégpedig azzal, hogy keressük, vesszük, isszuk.

További boros történetek a borbarhorda.hu-n