Referenciamunka a szőlőhegyen
Hogy mit is csinál a Hegypásztor Kör? Most például éppen 650 órás tanfolyamot hirdetett a hagyományos zsúptetőkészítő mesterség kitanulására, de erről később.
A kör még a rendszerváltást megelőző civil ébredés idején alakult, 1985-ben, s a 2. számú bejegyzett civil szervezet volt a megyében. Körülbelül ekkor indult a Ráday-féle városés faluvédő mozgalom is, amellyel céljaik azonosak. Nem a zsúptetőkészítést akarták elsajátítani egyesületi formában, s nem is valamiféle hegyi állattartó életformára vállalkoztak, hanem látván, hogy a településük határában lévő szőlőhegyen a régi présházak rohamosan pusztulnak, azokat akarták megmenteni. Ezért adták maguknak a Hegypásztor Kör nevet. A hegypásztor volt annak idején az, aki a szőlőhegyre vigyázott.
Tízen voltak kezdetben a „pásztorok”, tíz fiatalember. Volt köztük egy építész is: Zágorhidi Czigány Csaba. Ő lett az elnök. Azzal kezdték, hogy felébe vettek, felébe kaptak egy régi présházat egy elgazosodott szőlőben, s azt szépen rendbe tették, közben pedig felmérték a hegy, a különös nevű Ebtulok-hegy többi régi borosházát is. Akkor még legalább harminc-harmincöt boronafalú, zsúptetős présházat lehetett ott találni. Ebből a kutatómunkából könyv lett. Szőlőhegyi birtokuk pedig afféle referenciamunka: így képzelnék valahogy a régi épületek rendbetételét.
Arrafelé a présházak nem olyanok, mint a többi borvidéken. Nem félig földbe vájt, végükkel a hegybe lógó házikók, hanem a négy oldalán egyforma magas, zsúpsapkás gazdasági épületek, amelyek alatt igazából pince sincs. Építészetileg ugyanazok a formák jellemzik, mint a szomszédos Őrség népi házait. Aki járt a pityerszeri skanzenben, ott hasonló épületeket láthatott.
A présházak felújításamegkövetelte, hogy megtanulják az ehhez szükséges fogásokat is. A zsúptetőkészítéshez például rozsszalma szükséges, de a rozst kézzel kell learatni, hogy ne legyen törött. Így hát megtanulták a kézi aratást. Nyaranta a debreceni egyetem Varjúvár hagyományőrző csapatával táborokat szerveztek, s együtt arattak, meséli Kovács István, a jelenlegi elnök, aki egyébként közgazdász-végzettségű, s a hegypásztorok második generációjához tartozik. Aztán szép lassan elsajátították a zsúpolás minden csínját-bínját, amit öreg mesteremberektől még épp el lehetett tanulni. A tudásból tananyagot állítottak össze, megírták a zsúpfedés tankönyvét és most már, ahogy említettük, képzést tartanak belőle. Szakértelmüket dicséri, hogy nemrég a szentendrei skanzenben az északmagyarországi tájegység tizenhárom házának fedésére is ők kaptak megbízást. Igaz, Észak-Magyarországon másként zsúpolnak, mint Vasban, de azt a technikát, a „kicskás fedést” is megtanulták egy öreg tokaj-hegyaljai mestertől. Szintén ők renoválták a pityerszeri szabadtéri múzeum zsúptetőit, azt pedig nem bízzák akárkire, nagyon kell ismerni az autentikus formákat.
Végül is nekik köszönhető, hogy az oszkói Ebtulok-hegyen abból a harminc régi, zsúpos présházból megvan még tizenöt. A környékbeli településeken mind eltűntek ezek a népi építészeti emlékek. Nyilván ez várt volna az oszkóiakra is, ha nincsenek a hegypásztorok.
Ma már a kör tevékenysége jóval többre terjed, mint a présházak mentése. Pályázatokon indulnak, s teleházat, hagyományőrző apartmanpincéket, erdei iskolát üzemeltetnek, népi típusházterveket dolgoztak ki, működtetik a Vas megyei önkéntes centrumot, aktívan dolgoznak a környék területfejlesztésében, s mindezt a hagyományos, helyi értékekre alapozva, EU-s pályázatokból. Példájuknak már követői is vannak, például a Zala megyei kistelepülésen, Dötkön. A Kós Károly-díj után remélhetőleg még többen felfigyelnek rájuk.
