Cioran egyik korai műve: a Könnyek és szentek, Otto Weininger levelei és noteszei, Sade márki börtönben írt levelei, feljegyzései – ilyesmikből áll össze egyelőre a Qadmon kínálata.

Manapság persze a legkevésbé sem tűnik életképes ötletnek az efféle szellemi ínyencségek megismertetésére vállalkozni, sőt talán olyan is akad, aki az első mondatokban vázolt „izgalmaktól” egészen mélyen elszomorodott. Legalábbis üzletileg. Mégis elképzelhető, hogy a könyvpiac, ha valahol, akkor végül éppen a Qadmon által (is) érintett ponton nem fog teljesen tönkremenni…

A kiadót megalapító Csáki Márton és Szűcs László Barna úgy véli: a lázadás mozzanatát, a fennálló destruálását – legyen szó az állam tagadásáról vagy a teremtés rendjének megkérdőjelezéséről – abszolút értéknek kell tekinteni. Így elsősorban az olyan, „nyugtalanító” szerzők foglalkoztatják őket, akik valamilyen formában a korszellem kritikáját nyújtják. Ehhez a kritikához persze koronként másfajta impulzusokra van szükség, leegyszerűsítve: vagy a racionalizmusra, vagy a felvilágosodás tabuival való felkavaró szembesülésre.

Jövőbeli terveik elég szerteágazóak, hiszen a világ radikális megtagadásának vágya egyaránt megragadható a vallásalapítók szavaiban, a prófétai hagyományban, az anarchisták és a misztikusok műveiben, a gnoszticizmusban és az avantgárdban, de még egyes reakciós gondolkodóknál is.

A radikalizmus azonban a Qadmon esetében egyáltalán nem érinti a könyvet „mint olyat”. A könyv itt: nyomtatásban megjelent szöveg, és annak is kell maradnia. Olyannyira, hogy Csáki Márton határozottan állítja: a nyomtatott könyv csak akkor tűnik el, ha maga az írásbeliség szűnik meg. Ezek alapján abban is teljesen biztos, hogy a határozott arculattal bíró független kiadók tartják életben (a szubjektív érdeklődésből fakadó kockázatok ellenére) azt a könyves kultúrát, amelyben a kiadó nem pusztán termelő, az olvasó pedig nem passzív befogadó, hanem a kiadáson és az olvasáson keresztül egyfajta önkifejezést, önértelmezést gyakorolnak.

– A könyv érzéki élményt nyújt, de nem puszta fetisizmusról beszélünk: mi már nem szabadulhatunk attól a képzettől, hogy a világ olvasható, és hogy az olvasásnál aligha létezik jobb ürügy az életre – magyarázza Csáki. – Egy számunkra fontos könyv így a saját személyiségünk „meghosszabbítása”. Persze ebből az európai szellem időnként próbál kitörni, de ezek a kísérletek, legalábbis a legtöbb esetben, a humanizmussal való leszámoláshoz vezetnek – teszi hozzá.

Amennyiben hagyjuk magunkat elragadtatni, bátran megkérdezhetjük: mégis hogyan létezik, hogy ezek a művek, ha egyszer valóban ennyire fontosak, eddig nem jelentek meg magyarul? Hogy melyik szerzőre, vagy hogy egy életmű mely szeletére irányul a figyelem, éppúgy függ a fordítók és kiadók személyes preferenciáitól és intuíciójától, mint a valós igényektől, a szellemi divatoktól vagy a kritikusok érzékenységétől, érkezik a válasz. Mindez döbbenetes elmaradásokat produkálhat, de a szellemi élet dinamikájához a naprakészség ugyanúgy hozzátartozik, mint a megkésettség és az újrafelfedezés.Másrészt ezeknek a lappangó igényeknek a kitapintása teszi lehetővé a Qadmonhoz hasonló kiadók működését, hiszen a kiadó alapítói is inkább olvasóként „működnek”, részben a saját kíváncsiságukat, hiányérzetüket próbálják kielégíteni. Hogy az általuk kiadott/tervezett köteteket eddig miért nem adták ki, arra két fő okot látnak: vagy olyan hagyományokról van szó, amelyeket a rendszerváltás előtt nem lehetett megismerni, tulajdonképpen a hiányt sem érzékelte senki; vagy pedig éppen hogy a nagyon is szerteágazó, nem marxista baloldali hagyományokhoz köthetők, amiről a rendszerváltás utáni sajátos szellemi önkorlátozás miatt nem akarnak tudomást venni.

A Qadmon évente 1-2 kötetet igyekszik a továbbiakban megjelentetni. Az eddig kihozott négy kiadvány mellé legközelebb a nálunk jóformán csak hivatkozásokból ismert Albert Caraco műve, a Káosz breviáriuma fog társulni, a távolabbi tervek közt pedig olyan alkotók szövegei szerepelnek, mint Antonin Artaud vagy a pszichoanalitikus Otto Gross.