Könnyű volt megszeretni annak idején a Coldplayt. A Parachutes igazán remek nyitánya volt az új évezrednek, karcos volt, mégis őszinte, bármikor újrahallgatható, megjegyezhető. A Yellow című dal pedig áttört minden falat az akkor még nem túl népes rajongótábor tagjai között. Két évre rá, 2002-ben A Rush of Blood to the Head pedig még rátett egy lapáttal: ha már nem is volt annyira karcos, mint a debüt, viszont tuti slágereivel egyből világhírt hozott. A Clocks és a Scientist mindenhonnan ömlött a rádiókból. A nagy nehezen kiizzadt harmadik album, az X&Y volt az a pillanat, amikor még szeretni lehetett az angol kvartettet. Már legalábbis azoknak, akik az első perctől követték őket. Ebben még volt energia, némi invenció, bár Chris Martin falzettjei már kezdtek idegesítővé válni, és megjelent az együttesre vetülő árnyék is: a népszerűség. És annak követelményei.

A 2008-as Viva la Vida or Death and All His Friends már egyértelmű behódolás volt az ötlettelenségnek, a művészkedésnek, az üres slágerességnek. A Coldplay befutott, és ez nem tett jót neki. És itt vagyunk az immár ötödik sorlemeznél, s a kérdés az, vissza lehet-e még térni a gyökerekhez? Sajnos nem. Bár talán volna néhány erre utaló félénk jelzés. A Major Minus távolról idézi a régi, karcos időket. Csakhogy el van rejtve valahol az album közepén, unalom és unalom között. Mert a kényszer, hogy a Fix You óta minden lemezen lennie kell egy-két, stadionokat megmozgató slágernek, óóóózásnak, klimpírozásnak, meg hasonló tömegmozgató, cseppet sem leplezett eszköznek (Para dise, Every Teardrop Is A Waterfall, A Hopeful Transmission), nagyon félrevisz minden igyekezetet. Mintha folyton ráordítanánk valakire, hogy Légy vicces!, és erre spontán ontani kezdené a poénokat.

Pedig volna itt szamárvezető is, meg koncepció is: egy elképzelt szerelmespár viszontagságait követjük végig. S van Rihannával felénekelt duett, szívdobogás meg líra bolondulásig és tempós száguldások. De elérhetetlenül messze az igazán jó konceptlemezektől. S bár akadnak még jó vagy viszonylag jó (Up With The Birds, Hurts Like Heaven) pillanatok, az egész mégis inkább háttérzenének jó Siófok és Budapest között. És az sem baj, ha beszélgetünk közben. Túlságosan simára főzött, túlságosan nyerő, a U2 hangzását újra- és újraragozó biztonsági játék ez. Bár tény: e tekintetben nagyon is egységes a lemez. És már Chris Martin sem idegesít. Inkább megnyerő, mint egy fogpasztareklám.

(Coldplay: Mylo Xyloto)