Aztán, ahogy kell, lassan, de biztosan fogy el a hangverseny alatt a remény, bizakodás, kedv, miért is gondoltam, hogy most más lesz a helyzet, figyelembe véve a megváltoztathatatlan elemeket. Már a Gottlob, nun geht das Jahr zu Ende kezdetű kantáta végtelenül letargikusan kezdődött, pedig Istent kellene dicsérni benne. De az oboisták sajnálatos hervadásáról bármi eszembe jutott, csak a dicséret nem, klasszikus magyar újév-kezdés: még rosszabb lesz az év, mint a tavalyi. A szoprán Szutrély Katalin javára csak azt lehet írni, hogy tényleg egy kicsit fiúsan csengett a hangja, de ennek minden hátrányával együtt: a mélyebb részek nem szólaltak meg, amitől azt a benyomást keltette, mintha csak szemelvényeket adna elő az áriából, és egyébként is végig bizonytalannak éreztem az intonációt. Nyilvánvaló volt, hogy az idegesség akadályozta az énekest, kicsit reszketeg volt minden hangja, és kellő gonoszsággal mondhatnám azt is, hogy volt is mitől idegesnek lennie. Gonoszság nélkül meg azt mondhatom, hogy amatőr volt a produkció, amolyan lassan belerázódó, de hát ez nem templomi hangverseny, ahol hálásnak kell lenni minden szép frázisért, végül is pénztárban árulták a jegyeket. A többi énekes kiegyenlítettebb és még így is sokszor vitatható produkciót nyújtott. Bárány Péter a kontratenor-szamár, mert ló nincs, de ez a hang annyira kicsi, még a hőstenornak végképp nem nevezhető Megyesi Zoltán mellett is, hogy csak borongani lehet a honi kontratenor-nevelés állapotán. Cser Krisztián sok vizet nem zavart, ő énekelt ugyan a legszebben, bár ez alig éneklés, inkább dallamos szövegmondás, az a szenvedélybeli vagy lelki plusz, ami a kettőt elválasztja egymástól, nála hiányzik.

Evicke kantátáról kantátára, mindig fellélegzést jelentett a Purcellkórus megszólalása, mindig aggodalom a három trombitás, akik „ahogy sikerül”-alapon fújták a hangszert, és egészen rettenetes volt a csellószóló, az ember szíve szerint felszólalt volna, ne kínozza már azt a hangszert, nem hallja, mennyire szenved? Van azért egy másik véglet is, az első hegedű tiszta is, és szépen, puhán szól. Kifejezetten élményt jelentett, ahogy a görbe hátú Paulik László rántott egyet a nadrágján, és aztán természetesen, finoman és pontosan játszott.

Meglepő módon az elveszett remény még a hangverseny alatt visszatért, és éppen az újonnan hangszerelt, a 190-es jegyzékszámú kantáta alatt. Mintha valami megcsípte volna a társaságot, hirtelen szívvel és élettel telítődtek a muzsikusok, a tempók felgyorsultak, megszólalt a zene. Nem tudom, mi ennek az oka, az orgonánál ülő kollégáért, Gyöngyösi Leventéért hajtottak, vagy ezt a kantátát többet próbálták, esetleg intenzívebb a karmester kapcsolata ezzel a darabbal. A hangszerelés egyébként nagyszerűen sikerült, valóban eredetinek hangzott a mű, nyilván mert a minta eredeti volt, Gyöngyösi Levente pedig tökéletesen tudta alkalmazni a hasonló Bach-hangszereléseket. Legyen azért feljegyezve: az elhangzott változat meggyőzőbb, mint amit a példakép Gardiner vezényelt a maga Bach-zarándoklata során. Úgy végződött a koncert, ahogy kezdődnie kellett volna, ami most nem panasz, épp ellenkezőleg. Legalább tudom, miben reménykedem.