Ami pedig a díjakat illeti, olyan érzése lehet az embernek, mintha nem is szavazás eredménye lett volna, hanem nyilvános vitán egyeztek volna meg a HFPA-tagok: matematikai pontossággal gondoskodnak arról, hogy aki arra érdemes, ne távozzon üres kézzel a Los Angeles-i Beverly Hilton hotelben tartott gáláról. Így még a tavaly „botrányosan” szemtelen műsorvezető-humorista, Ricky Gervais beszólásai is kevésbé tűntek ütősnek. Persze a „megrendelő” nem maradhatott ki a programjából, például nem felejtette el megkérdezni Johnny Deppet, hogy látta-e már Az utazót, magát a Golden Globe-ot pedig csak úgy titulálta, hogy „olyan, mint az Oscar, mínusz a presztízs”. De mind emellett olyan érzése volt az embernek, hogy Gervais az idén kegyesebb volt még azokkal is, akiknek így vagy úgy, de végül csak beszólt.

Bár igazi izgalmak ezúttal nem kísérték a ceremóniát, némi feszültség azért kimutatható volt a legjobb drámai film kategória körül. Elvégre Martin Scorsese pályafutásának egyik legfontosabb művével (Hugo) volt jelen, és a filmtörténet egyik legfontosabb pillanatát idézi fel (ebben rokon a francia The Artist – A némafilmessel). Alexander Payne, a kisemberek lelkének tudósa, a kevés zseniális amerikai auteur egyike; Steven Spielberg alanyi jogon esélyes, és George Clooney is bizonyította már, hogy rendezőként erősebb alkotó, mint színészként. A legjobb drámai film végül az Utódok (Alexander Payne műve) lett, főszereplőjét – George Clooney-t – pedig a legjobb drámai alakítás díjával vigasztalták. Milyen érdekes, a rendezői elismerést Martin Scorsese kapta, Steven Spielberg pedig az animációs kategóriában lett a befutó a Tintin kalandjaival (itt azért egy kicsit már kilógott a lóláb). A legjobb női alakítás a drámai kategóriában Meryl Streepé lett Margaret Thatcher karizmatikus megformálásáért a Vasladyben, ami azt a íratlan hollywoodi szabályt erősítette meg, mely szerint egy kutya rossz tévéfilm is kaphat díjat, ha van benne egy nagy alakítás. A legjobb mellékszereplő Christopher Plummer lett a magyar mozikat gondosan elkerülő Beginnersben nyújtott alakításáért, valamint a The Help – A segítség című Disney-drámában tényleg átütő Octavia Spencer. Valóban mintha csak egy csapat diplomata osztotta volna az díjakat. Nem mellékesen a legjobb idegen nyelvű film az iráni Nader és Simin – Egy elválás története lett: Asghar Farhadi rendezése – Tarr Béla filmje, A torinói ló mellett – a tavalyi Berlinale bombameglepetése volt.

A komédia/musical kategóriáiban egyszerűbb volt a helyzet, mivel a The Artist – A némafilmes című, a Hollywood aranykorát és a hangosfi lm megszületésének időszakát bemutató francia produkció mellett értékelhető alkotás nem volt a mezőnyben. (Az egyetlen, amely még szóba jöhetett, az Woody Allen Éjfélkor Párizsban című mozija volt, ezért a veterán filmes végül forgatókönyv-írói díjat kapott.) Főszereplője, a George Valentin némafilmsztárt alakító Jean Dujardin szintén bearanyozódott, így biztos, hogy mostantól már nem pusztán francia, hanem világsztár. A mozi végül még a filmzene kategóriában is tarolt, így hat jelöléséből hármat díjra váltott, és az este abszolút győztese lett a Michel Hazanavicius által rendezett, tízmillió eurós büdzsével készült The Artist.

Az ember akkor jön igazán zavarba, amikor leírja: tulajdonképpen ez egy klasszikus, 4:3-as képaránnyal készült fekete-fehér némafilm. Azt már megszokhattuk, hogy a Golden Globe – jobb formájában – sokkal progresszívabb, mint az Oscar, bátrabban is díjaznak, de most „sajnos” az Európai Filmakadémiát (EFA) alázták meg. A The Artist több kategóriában is jelölt volt decemberben az európai filmdíjra, ahol persze semmit sem kapott. Pedig sokkal célszerűbb lett volna Hazanaviciust elismerni a rendezői díjjal, mint a dán Suzanne Biert a kifejezetten hollywoodias Egy jobb világért. És nemcsak esztétikai, hanem taktikai szempontok miatt is. Különösen, hogy az utóbbi mű egy évvel korábban kapott már Golden Globe-ot és Oscart is, így az EFA történetében először most előzhetett volna. Sebaj, az sem tragédia, ha az európai film Hollywoodban diadalmaskodik.