A háborús regények igen jelentős szegmensét képezik az amerikai prózairodalomnak. Ennek okai egyaránt kereshetők az ország viszonylag rövid történelmében, avagy abban, hogy az Egyesült Államok szárazföldi területén immáron másfél évszázada nem zajlott komolyabb katonai konfliktus. A háború ily módon az átlag amerikai számára (esetleges személyes vagy családi érintettsége ellenére is) gyakran szinte afféle egzotikus kaland, amiből magától értetődően következhet regény vagy film. A fegyverek dörgésén túl további fontos elem ezekben a művekben a jenki katona találkozása a másik náció (legyen az ellenség vagy szövetséges) képviselőivel: az eltérő kultúrák egymáshoz való viszonyulása tovább növelheti az amerikai háborús regényekben rendre visszatérő, az idegenség és az abszurd okozta tragikus iróniát.

A háború már William Wharton (eredeti nevén Albert Du Aime) első, kétségkívül legismertebb regényében, a Madárkában szerepet kapott; másik híres és ugyancsak megfilmesített művének, az Éjfélre kitisztulnak pedig a nagy amerikai háborús klasszikusok, Norman Mailer, Joseph Heller és Kurt Vonnegut könyvei mellett van a helye. Wharton szintén a szemtanú hitelességével számol be a frontról és a kiképzésről, ugyanakkor mivel viszonylag későn kezdett el írni (53 éves volt, amikor a Madárka megjelent), az ő esetében a kortárs elődök hatásával is számolni kell.

A Cartaphilus életműsorozata hetedik köteteként megjelent Srapnel előszavában Wharton elmeséli, hogy már közvetlenül a háború után megpróbálta kiírni magából az átélt retteneteket, de amit éjjel papírra vetett, azt másnap reggel lehúzta a vécén. „Ezt a könyvet sem volt kellemes megírnom – vallja be. Mélyre ásva előkerültek ifjúkorom vértől és bűntudattól bűzlő, eltemetett bűnei. Sok olyasmi történt velem vagy miattam, amire nem vagyok büszke, amire nincs mentségem: érzéketlenség, gyávaság, kapzsiság, csalás. (…) Lehetőségeimhez mérten harcoltam a katonai szellemiség ellen, de mindhiába. Végül fölém kerekedtek. Megtanítottak gyilkolni.”

Műfaját tekintve a Srapnel regény. (Külön érdekessége, hogy Wharton utolsó könyveihez hasonlóan ez is először lengyelül jelent meg, az író és Lengyelország közötti erős kapcsolat következményeként.) Szépen kirajzolódik az epikai ív Illés Róbert fordításában: előbb a kiképzés Fort Benningben, azután a feszült várakozás Angliában, majd a franciaországi partraszállás, a vérfürdők, és végül a leszerelés. Minderre fölfűzve megannyi epizód, amelyek külön-külön novellaként is megállnák a helyüket. Ahhoz pedig, hogy minden úgy történt, amiként az a könyvben meg van írva, már csak azért sem férhet kétség, mivel az egyes szám első személyű, jelen idejű elbeszélőt, egyben főhőst William Whartonnak hívják.

Föltéve persze, ha beszélhetünk hősökről, hiszen – ahogyan azt az egyik bajtárs megjegyzi: – „Ebben a háborúban senki nincs a helyzet magaslatán.” A „tahó déli bunkók” elégetik az előttük ott megszálló néger ezred által használt matracokat. Wharton, hogy ne ázzon el folyton a lába, egy elesett katonáról húz le megfelelő méretű bakancsot, ám az első igazán megrendítő élmény akkor éri, amikor egyik volt iskolatársát pillantja meg a halottak között. Az őrmester rossz parancsa a szakasz életébe kerül, ezért Wharton a saját sátrában, álmából fölverve rugdossa. S míg Angliában még szerelem szövődik az ottani lányok és a jenki ifjak között, addig Németországban az ameri kaiak már az oroszokkal versengve erőszakolják a nőket.

A túlélni vágyott hétköznapok háttérbe szorítják a történelmet. A D-napról például egy kanadai katona azt meséli, hogy „nagyon véres móka volt, azt hitték, sosem sikerül megvetniük a lábukat”. A regény már az elején sem szűkölködik sötét tónusokban, a tisztek és a közlegények közötti adok-kapok okozta kezdeti komikum azonban fokozatosan tragédiák sorába fordul. „A minden emberben meglévő gyengeség az, ami ellen védekezni kell – jelenti ki az író. – A többségben olyan erős a falkaösztön, hogy gondolkodás nélkül követik a vezetőt szinte bármilyen őrültségben, akármilyen embertelen is, egyszerűen csak mert a vezető és a többiek ezt teszik.”Wharton különben egy fényképezőgépet vitt haza a háborúból, amit egy idős német férfi nyomott félelmében szinte erőszakkal a kezébe: „Az íróasztalomon állt egészen addig, amíg a házam le nem égett, hogy emlékeztessen a háború brutalitására és kegyetlenségére, meg a civil lakosság kiszolgáltatottságára.” Ugyanerről szól ez a könyv is.