A szoba távoli sarkában, a televízió képernyőjén tudósítás látható, amelyben a Kedves Vezető elvesztése miatt gondolataiktól, valódi érzéseiktől, akaratuktól és lelküktől megfosztott emberek zokognak marionett bohócként a történelem szutykos zsákutcájában. A készülék hangszórójából nyihogó jajveszékelés hallatszik, miközben mi a szoba másik sarkában éppen Angela Carter Esték a cirkuszban című regényét olvassuk, mely a világ hasonlóan különös és fájdalmas bugyrairól szól.

A cirkusz az irodalomban is gyakorta használt, érzékeny művészeti alapanyag, melynek segítségével hol a hiteles lét tanulságait, hol a valóság és az illúzió alig kitapintható határait, hol meg a szabadság kényes dimenzióit vizsgálhatjuk.

Angela Carter könyvében mindegyikre akad példa. Cirkusza tiritarka túlvilág, amelyben nyomorult és üres emberi szórakoztató masinák, a lét nagy kérdésein töprengő maskarás filozófusok, ügyeskedők, torzszülöttek, túlrajzolt panoptikumfigurák és egyéb csodabogarak tévelyegnek. Olyanok, akik számára az élet valódi szövete csak ebben a semmihez sem hasonlítható, mutatványos világban válik láthatóvá, tapinthatóvá. Pedig ez a furcsa, fakó, olykor ijesztő univerzum azt sugallja, menekülni kell előle, mert talán nincs is igazi művészet, nincs is szép, szabályos élet, csak a túlélés művészete létezik. Ebben a világban gyakorta ösztönök vagy véletlenek forgácsolják az időt, amely itt egészen máskéntmúlik.Hamúlik egyáltalán. Smiközben a könyv valamennyi lapján ott szuszog a téboly, a szomorúság és az elmúlással való viaskodás, a történet néha úgy mutatkozik, mintha szép gyermeki história lenne csak.

Az alaphelyzet viszonylag egyszerű: Walser a fiatal, amerikai újságíró szeretné kideríteni, hogy Fevvers a Londont és egész Európát ámulatba ejtő, szárnyas nő valódi csodalény vagy ügyes kókler csupán. Egyáltalán: érdemes-e különbséget tennünk angyal és torzszülött, valóság és káprázat között?

Az újságíró Fevverst faggatja, aki életének rendkívüli fordulatairól mesél, és a történet nyomán hol titkos kuplerájokban, hol a Női Szörnyek Múzeumában, hol fényes revükben találjuk magunkat. Walsernek azonban mindez kevés, a szárnyas nő nyomába ered, maga is bohócnak áll, átlépve ezzel a szomorú mesék birodalmába, egy vándorcirkusz málló panoptikumába, olykor még a civilizációt is maga mögött hagyva. Cirkuszi szakmunkás lesz ő maga is, ijesztő bohóccsapat tagjaként, emberként viselkedő, tudós majmok, táncoló tigrisek, furcsábbnál furcsa artisták és egy különös, mohó cirkuszigazgató között, aki egy jövendőmondó disznó döntéseire hagyatkozik.

Erős, expresszív képek, filmszerű jelenetek zuhannak ránk,meghökkentő helyszíneken járunk, meghökkentő kalandok között, és amikor a történet olyan végletes és hihetetlen fordulatot vesz, hogy megnyugodva dőlnénk hátra, na, jól van, ez már tényleg a mesék terepe, a legváratlanabb pillanatokban irodalmi utalásokba, vagy a főbohóc fejtegetéseibe botlunk: „A bohóctréfák által kiváltott vidámság mértéke egyenesen arányos a bohóc által elszenvedett megaláztatásokéval. És mégis: talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a bohóc nem más, mint Krisztus képmása. Ő a megalázott, megszomorított bűnbak, akinek hajlott vállára nehezedik a söpredék dühének súlya, ő a nevetés tárgya, aki ugyanakkor mégis, igen, mégis a nevetés alattvalójává, a nevetés alanyává is válik.” Belebotlunk aztán egyéb szép mondatokba is: „Mindannyiunknak be kell érnünk azokkal a szélben csapkodó szeretetrongyokkal, amelyeket az emberiség madárijesztőjén találunk.” Ugyan ki ne félne az égi kerék könyörtelen forgásától, amelyről egy napon mindannyian lependürülünk?” „A tigris úgy iramlott ki az alagútból, mint a narancsszínű higany, vagy valami még ritkább folyékony fém, hígarany. Nem annyira futott, mint inkább folyt, zsákmányát cserkésző, banánsárgán zúduló áradat, forró, olvadt halál.” És ezekért a mondatokért a magyar nyelvet pontosan és kitűnően használó fordítónak, Bényei Tamásnak is köszönet jár.

Angela Carter angol író, kritikus, műfordító 1984-ben adta ki Esték a cirkuszban című regényét, és a lebilincselő, fordulatos szövegfolyam meghozta számára az igazi, átütő sikert. Alighanem nálunk is meghozza. És ehhez a megállapításhoz még jövendőmondó kismalac sem kell.