Nemrég búcsúztunk Herskó János rendező-tanártól, aki a hatvanas évek elején diplomásoknak hirdetett fölvételt a filmművészeti főiskolára. Így lett ön vegyészmérnökből filmrendező. Mi volt a legfontosabb, amit Herskótól tanulni lehetett?

„Nem szeretem az agyondumált filmeket”

Az, hogy legyen erős az önismeretünk. Akkoriban még nem borított el mindent a technika. Szegényes körülmények voltak, kevésbé foglalkoztunk azzal, mi a plán meg a fahrt, inkább azzal törődtünk, hogy az ember mélyedjen el saját maga megismerésében, mert akkor tud filmesként megfelelően közelíteni másokhoz. Dokumentumosztályként indultunk, de Herskó megígérte, bevisz minket a filmgyárba és játékfilmeket fogunk készíteni.

Így is lett. Játékfilmes debütálása, az Ismeri a szandi-mandit? 1969-ben már az önre jellemző szemléletmódot, a lírai groteszket tükrözte, méghozzá lebilincselően. Ki találta ki a címbeli, az angol Sunday-Mondayból torzított, sokat emlegetett szóösszetételt?

A férjem, Böszörményi Géza, akinek szerepe volt az egész film kitalálásában. Évfolyamtársak voltunk a vegyészkaron, és mindketten hoztuk gyári élményeinket. Nagy próbatételnek számított, el tudok-e készíteni egy filmet. Kételkedtek benne a film-főigazgatóságon, még a második munkámnál is.

Pedig a vásznon nem a szorongása érződik...

De azért minden este meg akartam halni, hogy másnap ne kelljen forgatni. Nagyon bonyolult, fárasztó munka volt.

Viszont pontosan kifejezte, mit tart a Kádár kor lényegének.

A Szandi-mandi arról szól, hogy a társadalom kiegyezett a Kádár-rendszerrel. A politika azt mondta, „engedünk élni benneteket, ahogy akartok, de a nagy dolgokat bízzátok ránk”. És az emberek ezt elfogadták. Ennek jelképe a filmbeli vegyi üzem, ahol a dolgozók nem tudják, mi folyik a csövekben. Nem is kíváncsiak rá.

Későbbi műveiben – például az Álljon meg a menetben, a Koportosban vagy a Vakvilágban címűben – foglalkozott a szétcsúszó társadalmi, emberi viszonyokkal, ám a rendszerváltás után nem vállalkozott átfogó korjellemzésre. A groteszk látásmódot is a lírai váltotta föl.

Úgy éreztem, dokumentumfilmjeimmel, például a Rákosi korban működött recski kényszermunkatáborról és a Faludy Györgyről szólóval, vagy a „...hol zsarnokság van...” cíművel szóltam az akkor legizgalmasabb kérdésekről. A recski forgatásokkal kapcsolatban voltak kellemetlenségeim is, értek durvaságok, de nem képzelem magam hősnek. Nem akartam politikaifilm-rendezővé válni. Játékfilmet sem terveztem, mert nem lehetett volna megalkuvás nélkül megvalósítani, elsősorban a pénzszűke miatt. Egy időben még foglalkoztatott az „olajügy”, a tévében említettem is egy neves szerkesztőnek, hogy erre „rárepülnék”. Ő viszont figyelmeztetett, „Lívia, ne tedd, hátba lőnek.” Emlékeztem, milyen érdekeket sértettem a recski munkámmal, és éreztem, ennek ugyanaz vagy még durvább következménye lenne.

Utóbbi kisfilmjeiben, az Európa-díjas A mi gólyánkban, a Táncrendben vagy a Kishalak... Nagyhalak... címűben mintha visszanyúlna a filmtörténet kezdeteihez, a némafilmhez.

Régóta érzem úgy, ha az ember képes dialógusok nélkül pusztán a képek nyelvén ábrázolni valamit, ami élő és elfogadható, az a legnagyobb öröm. Nem szeretem az agyondumált filmet. A gólyatörténetből meg lehet érezni, milyen egy magyar falu, milyen esendőek és humorosak az emberek – voltaképpen olyanok, mint az odalátogató és olykor még ott is telelő gólyák. Elvégre közös őssejtekből származunk. A másik dolog a tempó. A filmes tempót is lejjebb kell venni. A mai gyorsan pergő feliratos amerikai filmeket például már alig tudom követni. Biztosan azért, mert elmentek az évek, és igaz a mondás: a legváratlanabb dolog, ami érheti az embert, az öregség.