A jól kvalifikált pali
„Hát hogy fogjátok így a Cheri Cheri Ladyt énekelni?”, ereszt meg egy méltatlankodó kérdést Varga Viktor a Syma színpadáról, mikor halványabban énekli a tömeg az egyik dalának refrénjét, amit a magam részéről az előzenekaroktól szokásos erős aránytévesztésnek érzek, másfelől viszont eszemben sincs énekelni majd a Cheri Cheri Ladyt, egész egyszerűen nem fordulhat elő ilyesmi, inkább alázzon porig egy szakasznyi, amfetaminnal teli amerikai katona Guantánamóban. Nyíljon meg a föld, pöckölje fülemet az Armageddon, de akkor sem. Ezt már akkor eldöntöttem, mikor a koncert előtti délután megnéztem egy videót Thomas Anders tavalyelőtti, Debrecenben adott koncertjéről a neten, és kicsit rámentem a Modern Talking összesre is, hogy mégse abszolút neofitaként érkezzem a pénteki budapesti hangversenyre. Kölyökkoromban ugyanis elkerült a könnyed német popzene, a Dieter Bohlen és a már nevezett artista alkotta duó első fénykorában, a nyolcvanas évek közepén még nem érinthetett meg a dolog. Például azért, mert a szüleimnek volt ízlésük. A feltámadáskor, vagyis 1998 környékén pedig azért nem, mert akkor meg már nekem volt ízlésem.
Közben azért csak eladtak vagy 124 millió lemezt.
Pénteken arra voltam kíváncsi, kik és hányan gyűlnek össze egy, valljuk be, jócskán divatjamúlt, kicsit megöregedett, még mindig hajdani népszerűségét meglovagolni vágyó popsztár koncertjére Budapesten. Amikor megláttam a Syma mindkét bejáratánál hosszan kígyózó sort, már tudtam, hogy rengetegen. Teljesen polgári, decensnek tűnő közönség jött el, többnyire nők, persze, akik vonszolták magukkal csatolt részeiket is, alibiből, de jócskán láttam trendin öltözött tizen-, huszonéveseket is, ahogy negyvenes és ötvenes párok is szép számmal álldogáltak a sorban. Mindenki be akart jutni. A meglepetésből felocsúdva ért a következő döbbenet: egy tévedés mentén lehetőségem nyílt a színpad mögé való belépésre, Varga Viktort már itt hallgattam kicsit, most meg itt állok, és majdnem érzem Thomas Anders kölnijének a szagát is. Úgyhogy távozom.
Fél kilenc körül masszív sikoly jelzi, hogy kezdődik. A kivetítőn bolygóközi animáció, totál szpészhangulat van, amit városképek követnek, majd imágók a művészről, éjszaka Párizsban, suhanunk az utcákon, majd egyszer csak belevág Thomas Anders, vagyis a Gentleman of Music – tudjuk meg. Az első dal után jó estét kíván Budapestnek, valamint boldog új évet, majd elmondja, hogy ez az est 25 év áttekintése lesz, s reményét fejezi ki, hogy mindenki jó élménnyel tér majd haza, mindenki élvezni fogja ezt a koncertet. Andersen fekete zakó, alatta fekete kigombolt ing, az őt kísérő banda, a Modern Talking Band kinézetre semmi különös, bár a dobost mintha Bram Stoker írta volna (+ napszemüveg). A harmadik szám után a közönség soraiból Anders kap egy vörös rózsát, ami után kiderül (elmondja), hogy ő csupán a szeretetünkért csinálja ezt az egészet, s hogy ez már így is marad. És szól a zene.
Mindig szól a zene.
A büfében is elég jó a buli. Önfeledt táncot látok az abrosszal letakart kis asztalkák körül, miközben az évtized legjobb meggyes pitéjét eszem a You Are Not Alone-ra, és eldöntöm, hogy az S.O.S. 4 Love-ig nem megyek ki cigizni.
Látok lánycsoportokat, akik ivásra biztatják egymást, egymásba bújó párokat, sőt magányos férfiembereket is. Előttem egy női kettős, anya-lánya valószínűleg, úgy karolnak egymásba valamelyik nyálas slágerre, hogy abból megértek valami lényegit a koncerttel kapcsolatban. Nem azért fontos alkalom ez, mert a banda vagy maga Anders olyan kiváló zenész. Erről szó sincs. Az idősebbek saját fiatalságukat idézik fel itt, egykori ideáljukat mutatják meg utódaiknak, így éltünk, erre nyomtuk egykor, a zavaros nyolcvanasokban, és teljesen mindegy, Anders mennyire van a helyzet magaslatán – ebben az estében felvillan az egymáshoz simulós, örömkönnyes diszkóestek emléke, amikor a glasznosztynak a You’re My Heart, You’re My Soul volt az aláfestőzenéje, és Éva vermuttal öblítette le a fiatalság a korszellemet. Ez multigenerációs kérdés.
Egyszer csak négy gyertya jelenik meg a művész mögött a kivetítőn, aztán sok. Arról beszél, hogy őrült ez a világ, vagy valami ilyesmi, de szeretni olyan könnyű – és tényleg: az emberek egymásba karolva táncolnak, vagyis billegnek. Olyannyira működik a dolog, hogy a dal közben a szemem láttára hiúsul meg egy ütésváltás, mikor egy alaposan elázott srácot akarna megcsapkodni egy másik, aki nehezményezi, hogy előbbi nekitántorodott. Odaugrik egy harmadik és szétválasztja őket, és közben énekel. A Give Me Peace On Earth megy.
Most biztos azt hiszik, hazudok, de nem.
Aztán valami mix keretében érkezik az S.O.S. 4 Love, úgyhogy kimegyek cigizni, ahol egy nő, egyébként F. Erzsébet a XVI. kerületből éppen azt ecseteli egy másiknak, aztán a Népszabadság munkatársának is, hogy mennyire szerelmes volt egykor Andersbe, és hogy jézusom. Meg hogy bár ma még mindig „jól kvalifikált a pali”, azért nem cipelné ágyba. És hogy kevés az igazi nagy sláger ma este, amit megerősít Ákos is, aki azt is elmeséli, egyszer együtt ment Császár Előddel Münchenbe, egy Depeche Mode-koncertre.
A Brother Louie után levonul a banda, aztán persze visszatér, azzal, hogy most egy 28 éves nóta következik, „sokan közületek talán még meg sem születtek akkor”, és megtanítja a közönségnek a You’reMyHeart... egyszerű szövegét, őrjöngés, hála. Végül jön a Cheri Cheri Lady, ami majdnem bacchanáliába torkollik, úgyhogy inkább elindulok az egyestés zuglói nyolcvanas évekből vissza a valóságba. A taxis nevetve kérdezi, na, milyen volt. Milyen, hát milyen...
Jól szórakoztam.
