Ennyiért ma a Harvardot is el lehet végezni. Ehhez képest a csúcsévekben, 1949–1952 között az évi 300-400 ösztöndíjas kijelölése meglehetősen szerény találati aránnyal sikerült. 1949-ben a szovjet elvtársak a kiküldöttek legfeljebb 40-50 százalékát tartották szovjet felsőfokú képzésre alkalmasnak. A későbbi években valamelyest javult a helyzet, de így is sokan kudarcot vallottak. Erre a legtöbb esélyük persze azoknak volt, akik nagyon mélyről, nagyon nagy erőfeszítéssel, szakérettségin, népi kollégiumon, az Oleg Kosevoj vagy a Gorkij iskolán keresztül érkeztek, nagyon kivételezettnek érezték magukat, mély hálával teltek el – és így tört meg és le az életük. Arra is jó esély volt, hogy valakit egészen máshová irányítsanak, mint amerre érdeklődése és képességei vitték volna. S amikor egy történelem szakra készülő, de halbiológusnak átirányított leány zokogva lemondott az ösztöndíjról, kegyetlenül megbélyegezték, amiért „,megfutamodik”. Sokan szereztek olyan speciális tudást, melyre itthon semmi szükség nem volt, és a legjobban képzettek és legelkötelezettebbek is kórusban panaszkodtak, hogy olyan munkát végeztetnek velük, amihez nemhogy szovjet, semmilyen diploma nem kell.

És mégis. Ha kivennénk a magyar szellemi közéletből azt a hat-hétezer embert, aki „szovjetösztöndíjasként” szerzett diplomát, jó nagy űr maradna a helyükön. Nagy Károly könyve tele van – tévéből, rádióból, színpadokról, parlamentből, kormányokból és a tudományos élet csúcsairól – ismerős nevekkel és ismeretlen történetekkel.

Nagy Károly nagyon pontosan határozza meg, mi az ő feltáró és feltárulkozó pozíciójában a döntő elem: „az tekinthető döntőnek, hogy megérintett a 20. század minden »modernizáló« társadalompolitikai kísérlete a nemzetiszocializmustól a kommunizmusig. És kipróbáltam a társadalmi mobilitás minden lehetséges formáját – falusi tehetségmentés, Horthy Miklós járulékalap, egyházi segítség... népi kollégium, szakérettségi tanfolyam, Oleg Kosevoj iskola, szovjetösztöndíj...”.

Ezek nélkül az érintettségek és megérintettségek nélkül a XX. század nagy drámáiba belelátni és azokat átérezni nem lehet.

Például: milyen hátborzongatóan életszerűnek, átélhetőnek és az igazságérzettel összeférhetőnek látszik a nyilasokba vetett bizalom egy szegényparaszti családban, amely megtiport sorsa, a földbirtokosok, mágnások, csendőrök védte világ ellen lázad, amely csak a radikális agrárrefromban bízhat, s melynek ilyet csak nyilasok ígérnek! Ehhez a gyilkos antiszemita indulatokat nem is kell átélni. Elég nem törődni vele. Elfogadni, mint a szegény embernek igazságot hozó forradalom tartozékát. Mennyire ismerős.

Másik példa: a Szovjetunióban végzettek panasznapot tartanak 1956 márciusában közvetlenül a XX. kongresszus után. Sajátos pillanat.

Már lehet kritikusnak lenni, és még lehet rákosistának lenni. A volt ösztöndíjasokból ömlik a panasz.

Fölküzdötték magukat a mélyből a diplomáig a kiválasztottság tudatában, a párt óvó és emelő tenyerében érezték magukat, jövőképük mintáját a hirtelen magas polcra ugrott munkásigazgatók, népi káderek adták, és ott találták magukat a szamárlétra alsó fokain, puhuló diktatúrában, ahol már nem egészen fojtja el a rettegés a „moszkovitákkal” szembeni ellenérzéseket, s a vasököl már nem üti ki fölülük oly következetesen „régi szakembereket”. Hát persze, hogy a fölpuhulás elleni osztályharcra sorakoznak Rákosi mögött, és a nekik járó pozíciókban ülő „polgári” elemeket, burzsoá maradékokat, gyárosok gyerekeit ekézik. „Siralmas azoknak a dolgozóknak az összetétele is, akik felelős helyen dolgoznak. Ezek vagy régi nagykereskedők, vagy bankárcsalád, vagy tőzsdések… nekem nem volt egy nagykereskedő, vagy nagytőkés nagynéném, amiből kifolyólag sikerült volna előrehaladnom” – panaszolja Horn Gyula a Pénzügyminisztériumból. „A szovjet ösztöndíjasoknak szinte tőrként kellene beleékelődni a nehéz politikai helyzetbe” – mondja a tragikus sorsú Horn Géza a Filmgyárból.

Az 1956-ról szóló részből megtudhatja az olvasó, hogy Chrudinák Alajos valóban a legradikálisabb, legaktívabb csoport élharcosa volt, ámde Avar János is ott volt az oldalán. S Chrudinák itthon is kiállt nézetei mellett annyira, hogy kicsapják az ország összes egyeteméről, ám utóbb tévelygését belátva és beismerve, ő is igen alázatos levélben kér föloldozást.

Nagy Károly 1956-os naplója a szovjetösztöndíjasok tipikus útját rögzíti a demokratikus szocializmus forradalmi kísérletének igenlésétől, a szovjet invázió elítélésétől Kádárék igazságának, az események „ellenforradalmi” jellegének „belátásáig”. „Amilyen természetes volt a mi forradalmi szimpátiánk akkor, olyan természetes volt alkalmazkodásunk ahhoz, ami ezután elkerülhetetlenül bekövetkezett. Mert ugyan mit tehettünk volna? Csupán egyet lehetett: kijózanodni.”

Ezt is értem, persze. De hogy részegen élték volna le az életüket a forradalom szellemét őrző ötvenhatosok a börtönben és idekint?! Az ember valahogy kevésbé szívesen érti meg azt, aki ennyire megérti magát.

Nagy Károly külpolitikai újságíróként szolgálta végig a Kádár-korszakot. Tapasztalt újságíróhoz méltó, jól szerkesztett, gazdag és értékes életanyagot összefogó könyvet írt, sok tragikusan komikus dokumentummal. Könnyű kézzel és könnyű lélekkel. Könnyű olvasni. Érdemes is. A katartikus lelkiismeret-vizsgálatot azonban az olvasónak kell beleadnia, mert az viszont hiányzik belőle.

Nagy Károly: Szovjetösztöndíjasok voltunk 1956-ban, Press Publica, 384 oldal, 2940 forint