Most a téma adta magát erre, de amúgy is úgy érzi az alapító Alexis Latham, ha nyitni akar, hogy sokan lássák az előadásaikat, magyarul is játszaniuk kell. A Scallabouche közönségének egyharmada hétköznapi budapesti színházjáró, a másik harmad egyetemista, akit érdekel az angol előadás, a többiek itt élő külföldiek.

Hogy miféle lehetősége van egy angol nyelvű színháznak Magyarországon? Két út áll előtte: lehet kuriózum egy külföldi országban, és akkor gyakorlatilag mindegy, mit csinál; de lehet olyan társulat is, amely történetesen angolul játszik ugyan, de össze akarja mérni tehetségét, képességét a világ többi színházával. Ő a második megoldást preferálja, és törekszik is arra, hogy megmutatkozzanak az Egyesült Királyságban. Mint ahogy legújabb bemutatójukat, az Egyszer volt, hol nem volt Gyöngyöspata… címűt is vinnék, csak előbb felmérik, mit szólnak hozzá itthon. (A bemutató ma lesz a Szkéné Színházban, a szereplők: Szalontay Tünde, Balog Rudolf és Molnár Csaba.)

Nem gondolja Alexis Latham, hogy elkéstek volna a témával, hiszen mindez most is aktuális. Noha látta a PanoDrama tavaly bemutatott, dokumentum-színházi előadását a magyarországi rasszista indíttatású, romák elleni támadásokról, az ő előadásuk más lesz. Még akkor is, ha ők is használnak dokumentumokat, fotókat, videókat. Igaz, nem szó szerint idéznek a leírottakból, hanem alapanyagként használják a Heves megyei településen történteket, illetve az azokkal kapcsolatban kialakult érzelmeket, és ezekre rögtönöznek. Az improvizált jeleneteket rögzítik. Jó szokásuktól eltérően itt fix lesz minden mondat, és kivételesen nem vonják be a produkcióba a nézőket sem.

– Nagyon kényes témát akartunk elővenni, és a Magyarországon élő külföldiek szemszögéből megvizsgálni. Egy olyan ember lebegett a szemünk előtt, aki noha másfél évtizede itt él, van még némi rálátása és távolságtartása a történettel kapcsolatban.

A gyöngyöspatai eseményből mindenki más szálat tart fontosnak. Van, aki Richard Field és a Vöröskereszt történetét, a gyerekek kimenekítését a faluból, a két öngyilkosságot vagy a Magyar Gárda megjelenését. Néhány embernek Gyöngyöspata a politikát jelenti, a kormányt, másoknak az ország gazdasági helyzetét vagy a rasszista diszkriminációt, a neofasizmust szimbolizálja. A színész-rendezőt meg az érdekelte a legjobban az ügy kapcsán, hogy ne csak bemutassák, de véleményt is mondjanak a hazai közhangulatról, a közéletről. Latham ugyanis azt tapasztalja, hogy a fejekben meglehetősen szürreálisan keveredik a valóság a fantáziával.

Róla például azt szokták gondolni, hogy mivel Angliából jött, biztos egy mesebeli kastélyban nevelkedett, temérdek pénzük volt, és ha házat akartak venni, könnyedén megtehették. Nos, a 70-es években az ő családjával nem ez történt, sőt: a saját bőrükön tapasztalták a válságot. A másik igen érdekes tapasztalata valahogy ugyanezzel a prekoncepcióval kapcsolódik össze: a rendszerváltozás előtt az emberek úgy képzelték, a vasfüggöny mögött kolbászból van a kerítés. Mikor leomlott a „fal”, és nem az történt velük, amit vártak, becsapva érezték magukat. Azt gondolták, átverték őket, pedig mindezek a dolgok csak az ő képzeletükben éltek –ígéretet sehonnan sem kaptak.

– Valami hasonló történik a demokráciával is – mondja. A legutóbbi választások környékén néhány magyarral ült együtt, akik azt mondták: nem hiszem el, csak Magyarországon lehet ilyen a demokrácia. Mást ígérnek a politikusok a választások előtt, és mikor nyernek, bevallják, hogy hazudtak – más a választási ígéret és a megvalósítás. Latham szerint Angliában mindenki tisztában van vele, hogy a politikusok hazudnak, már a kampány alatt is. Inkább csak azon töprengenek, mekkora lesz a lódítás.

A magyar demokráciáról anynyit mond, még csak most tanuljuk, meglehetősen kemény lecke, de mindannyiunkban él egyfajta bizalom vagy éppen bizalmatlanság ezzel kapcsolatban. Mert ha egy törvény nem tetszik, akkor azt gondoljuk: ez csak azoknak az érdeke, akik hatalmon vannak. Ha közel áll az értékrendünkhöz, akkor jó a törvény, és a társadalom hasznára válhat. Ez túlontúl leegyszerűsített megítélés.

– Minden ország azt a kormányt kapja, amelyet megérdemel – állítja. Ő maga azért költözött ide, mert úgy látta, ez egy jó hely Közép-Európa szívében. És ez az elképzelése nem változott azóta sem. Egy színházi társulattal jött ide a kilencvenes években, három hétig dolgozott a Kolibri Színházzal. Aztán visszajött, találkozott későbbi feleségével, és mivel érdekesnek tartotta a helyet, döntött: miért ne élhetne épp itt?

Tréning, workshop, színház

A Scallabouche megpróbál fennmaradni a hazai struktúrán kívüliek mezőnyében. Alexis Latham tudja, hogy a világon mindenhol elvárásokkal jár együtt a támogatás, a pénz. Angliában például könnyen előfordulhat, hogy az ember kitalál egy műhelyt, és a koncepciót már a következő évben fel kell rúgni, mert pénzt csak úgy kaphat, ha a pályázati kiírásnak megfelel. Az egyik évben például filmesekkel kell kooperálnia, a következőben táncosokkal, még akkor is, ha teljesen más tervekkel indult az alkotó. A színház – se a struktúrában, se anélkül – nem élhet támogatás nélkül.

Lett légyen ez állami vagy magánpénz. Van magánszínházra is jó példa Budapesten: Orlai Tibor színháza. A Scallabouche korábbi projektjeire nyert pesti pályázatot, de ez már a múlté. Most inkább az együttműködéseken dolgozik, mint a gyöngyöspatai darab kapcsán a Szkénével. Keresnek magánszponzor cégeket is, de a Scallabouche nemcsak színházi munkából él, hanem workshopokat és tréningeket is tart, és ez a két dolog financiálisan segíti egymást.

Alexis Latham úgy látta, ez egy jó hely Közép-Európa szívében