Borászattervezés, amikor nem feltétlen örömzene
Ha Tokaj-Hegyalja a legregényesebben megelevenedett magyar borvidék, akkor azon belül talán éppen Mád a legregényesebb boros település. Dűlőket és kúriákat vásárló, borászatot alapító pesti milliárdosok és helyi szakemberek, külföldi nagybefektetők és néhány holdas kézműves őstermelők, különös gazdagságok és a borsodi szegénység együtt, akár egymás mellett, ahogy azt a romos, illetve gyönyörűen felújított épületek kontrasztja mutatja. Mádot láthatóan új életre keltette és élteti a szőlő és a bor, és persze ott van még a háromféle templom – a középkori katolikus, a klasszicista református és specialitásnak a késő barokk, hívők nélkül maradt zsinagóga – egy völgykaréj két oldalán, a híres zsidótemető, kijjebb pedig azt a bizonyos mádi követ is adó ásványbányák.
A borokra kerüljön most az első hangsúly vagy a borászatra? Mert a Mád főutcáján székelő, angol érdekeltségű Royal Tokaji úgy tud az egyik legnagyobb borüzemként működni, hogy a borai nem tömegborok. A Royal egyben remek borok valódi márkaneve is, így amikor néhány éve az új épületek megépítésébe belefogtak, nemcsak a nagy méret meg az üzemtechnológia sikeres beépítése volt a kihívás, hanem maga a boraikhoz méltó építészeti minőség is. Az elmúlt évtizedben ráadásul nemcsak a borászkodás lett trendi, a borászatok tervezése is – a szakma vágylistáján már régóta ezé az abszolút első hely, egy építész számára pedig ez maga a jutalomjáték. A tervező, Bodonyi Csaba azonban nem egy kézhez álló kis jutalomjátékot tervezett ide, hanem szinte egy egész utcát. Borsod-Abaúj-Zemplén meghatározó építészének, Tokaj 25 év után nemrég lemondott főépítészének számos új és régebbi épületével lehet találkozni megyeszerte, és én magam is sok felejthetőt láttam már, itt azonban első látásra érzi az ember, hogy valami jelentőssel és emlékezetessel áll szemben.
És egyáltalán nem az a könnyen szerethető, helyes kis kézműves borászat: láthatóan nagyüzem, a helyi riolittufa és mészhomok téglasávokból összerakott szürkésfehér homlokzatai pedig inkább hidegek, mint barátságosak, és talán nem csak ebben az égi világítás nélküli télben.
Robusztus, de éppen ez a célratörő közhelynélküliség tetszik benne/rajta. Nincs finomítás, túlcifrázás különböző archaizáló faácsolatokkal, sőt ipari üzemszerűsége sincs eldugva, miközben mégis ugyanazt az őspince archetípust idézi meg, mint Sugár Péter tolcsvai vagy villányi, Anthony Gall erdőbényei vagy akár Kis Péter badacsonyi épületei.
Ugyanazt és mégis másképp. Jobban igyekszik őrizni valami hagyományt, miközben hangsúlyosan üzemszerű, a vörösfenyő kapuk míves vasalása mellé a csarnokbelsők puritán ipari betonja kerül, a mélyen ülő ablakok és a támfalak némi drámaiságot és ritmust hoznak, miközben merész a négy új tömb hol fém-, hol zöldtetőinek kontrasztja és ahogyan az egész jelentős tájalakításként illeszkedik bele a domboldalba. Mert szinte mellékutcaként nyílik meg a főutca (és nem mellesleg a borászat) két jeles régi épülete között – az egyik az erdélyi káptalané, a másik egy zsidó borkereskedőé volt valaha. A szemközti domboldalról ugyan könnyű befogni, az utcai árkád alatt áthaladva viszont többadagnyi és csak fokozatosan feltáruló a látvány.
És ez az óriáspincészet azt a tételt is felülírja, hogy a borászattervezés csupán feltétlen örömzene volna, és semmi több. Ott mindig baj van, ahol a girlandok kitakarják a szakmát – itt viszont úgy került minden a technológiai helyére, hogy közben a borépületek sziluettjéből is nyugodtan lehetne céges arculatelem. Vagy stílszerűen címkemotívum – mert tényleg úgy látszik, minden a helyére került.
