Egy nyomozó alkonya
Azzal persze nem lenne semmi baj, hogy amikor egy ismert regényfigurát modernizálnak, egyben az új század befogadói igényeihez igazítják, mert épp ez lenne a túlélés záloga. Sherlock Holmes pedig tényleg alkalmas az efféle fazonigazgatásra. Erről győzött meg a fenntartások ellenére is az első rész. A második viszont arról, hogy nem szabad ezt erőltetni. Legalábbis nem így.
Az új Sherlockból ugyanis épp az vész el, ami őt felejthetetlenné tette: az a képessége, hogy zseniális észjárással felfedi a gyilkos kilétét, aki nélküle minden bizonnyal megúszná a bűntényt. Az első rész ebből még képes volt megvillantani valamit. Guy Ritchie mostani nyomozója viszont igazából csak jó megfigyelő, aki gyorsan kapcsol. A nyomozás viszont teljes egészében hiányzik, hiszen a „tettes” már az első jelenetektől ismert, és ő nem is a klasszikus értelemben vett gyilkos, hanem inkább a Bond-filmekből ismert világfelforgató (az első részben ez még épp tolerálható volt). És maga Sherlock is inkább Bond száz évvel korábbi elődje, csak egy annak ripacsosabb, fecsegőbb verziója. Egyszerre bohóc, zsebtolvaj és akcióhős, aki berohangálja fél Európát, hogy a világégést megakadályozza. Hihető mindez? Mintha Columbo hadnagy robogó vonat után futna, vagy Hercule Poirot gondolna egyet, és lerúgná az ellenfél fejét. Mintha már senki sem bízna az ész egykor legendás erejében...
Az Árnyjáték élvezhető tehát akciófilmként, amely mögé ürügyként betolják a XIX. század végét, s ettől kissé muzeális jellege lesz mindennek, vagyis megint élvezkedhetnek a régi szobabelsők és kosztümök rajongói. A kor igazából a film végén villan meg a maga drámaiságában, amikor a gonosz Moriarty professzor a világháború elkerülhetetlenségéről szónokol. Akkor borzongana meg valami a nézőben, ha addig nem süllyedt volna apátiába.
Minden más csupán szépen kidolgozott díszlet, cafrang és felesleges felhajtás. Guy Ritchie filmje sajnos épp középen áll, a senkiföldjén: akciófilmhez túl sok benne a nyakatekert fordulat és a kimódolt fecsegés, csavaros krimihez viszont túl sok benne a céltalan akció. És hol van már az angol rendező karcos bája, amellyel első nagyjátékfilmjét (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) elkészítette? Már emlegetni is illetlenség volna. A régi stílből talán csak néhány teljesen felesleges vágás és szuperlassítás maradt meg, amelyek fénytelenül csüngnek a csupasz karácsonyfán.
Sherlock Holmes kalandjainak folytatása korrekt iparosmunka az eredetiség diszkrét árnyékával. És ezen a színészek sem igazán tudnak segíteni: Robert Downey zseniális, de varázsolni ő sem tud. Jude Law a világ talán legidegesítőbb Watsonja, és a Millennium-szériából importált Noomi Rapace is ledobta útközben magáról minden karakterét, és áttetsző cigánynőként bekkeli ki a két óránál is hosszabb játékidőt. Még Sherlock ki tudja honnan előkerült bátyja (Stephen Fry) is csupán egy-két halványka poénnal színesíti a palettát. Már ha egyáltalán színes ez a paletta.
Guy Ritchie egyszerre támasztotta fel és pusztította el a legendát. Módszeres makacssággal. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a harmadik részhez (bár a folytatások korát éljük) már senki sem érez különösebb indíttatást.
