Igaz, csak egy harminc másodperces opusról van szó, és azt sem tudjuk, hogy ki alakította a Sir Arthur Conan Doyle által megálmodott nyomozózsenit, de arra pont elég, hogy kijelenthessük: Holmes a mozgókép megszületése óta jelen van a műfajban.

Hovatovább népszerűsége abszolút töretlen: napjainkig több mint hetven színész mintegy kétszázötven produkcióban testesítette meg a megunhatatlannak tűnő karaktert. Az első sztár, akinek a nevéhez hozzákapcsolódik a figura, érdekes módon nem angol, hanem francia volt: Georges Tréville, aki nyolc darab tizenöt perces műben szerepelt. Szinte egy időben forgatták és dobták piacra őket 1912-ben. Trévelle számára ez csak „állomás” volt, a brit Eille Norwood viszont már teljes karrierjét a különc detektív filmes megjelenítésének szentelte. 1920 és 1923 között 47 alkalommal játszotta el Holmest: 45 rövid és két egész estés produkcióban. Mivel akkoriban még meg sem jelent az összes Holmes-írás, nem jelenthető ki, hogy Norwood teljesen „lefedte” a karaktert, de ha csak az addig elérhető művek szintjén vizsgáljuk a munkásságát, kiderül, hogy magasan vezet a mozis nyomozgatást illetően.

Noha Sherlock Holmes sosem tűnt el a vászonról, a következő színésznagy ágyúra, aki szinte teljesen azonosult a figurával, egészen 1939-ig kellett várni. Ekkor lépett először színre jellegzetes kalapjával és pipájával a dél-afrikai születésű brit színész, Sir Basil Rathbone (VI. György király ütötte lovaggá 1949-ben). A karakterben rejlő eleganciát elsőként hangsúlyozó Rathbone 1946-ig tizennégy egész estés moziban volt Holmes (nem mellékesen: ezek a művek ma is nézhetőek, ha úgy tetszik, nagyon szépen öregedtek). S miközben az interpretációjával hoszszú időre meghatározta a karaktert, bele is nőtt szinte: hiába játszott számos más filmben, nem tudott szabadulni attól, hogy a rajongók egy életre a nyomozóval azonosítsák. Ezek után nem meglepő, hogy Rathbone nemcsak a vásznon alakította a nyomozót, de számos színpadi produkcióban, illetve rádiójátékban is.

Rathbone kultusza nagyon sokáig tartott (sokan a mai napig azt vallják, hogy ő volt a legjobb), pedig az ötvenes évektől kezdve mind a tévében, mind a vásznon töretlenül népszerű volt Sherlock Holmes. Többek közt eljátszotta Ronald Howard (egy sorozat keretében csaknem negyvenszer) és Peter Cushing (tévében és a moziban egyaránt), de a trónfosztás végül Jeremy Brettnek sikerült, aki a BBC gondozásában 1984 és 1994 között készült tévéfilmekben vált mindenki Sherlock Holmesává. Kultusza a mai napig töretlen, és legendák keringenek arról, hogy vajon a figura sötét oldalának felszínre hozása mennyire volt az alkotók szándéka. Sokan inkább abban a verzióban hisznek, hogy inkább Brett mániás depressziójának kivetülése volt az ok, ami egyébként „kapóra jött” a figura törékeny és bizarr mivoltának hiteles és hű ábrázolásához. Brett alakításának nagyságát senki sem kérdőjelezi meg (nem is érdemes), különösen hogy a brit elegancia is fontos öszszetevője.

Nem úgy, mint Robert Downey Jr.: a szebb napokat is látott Guy Ritchie mozis újragondolásaiban az amerikai színész már inkább akcióhős, mintsem nyomozó, annak is túlságosan szakadt. Az ember akkor jön igazán zavarba, amikor korunk pörgős akciói a viktoriánus Angliában zajlanak, és Holmesnál lényegében mindenki elegánsabb. Ha már mindenképpen modernizálnikell, sokkal „egészségesebb” adaptáció a BBC 2010-ben indult, jelenleg is futó tévésorozata, mely már a huszonegyedik századi Londonba helyezte a cselekményt. Ráadásul a nyomozót alakító Benedict Cumberbatchben megvan a potenciál, hogy idővel a harmadik „igazi” Sherlock Holmes váljék belőle.