A látás nyelvjárásai
Technikai közlemény, sajnos, nincs a Budapest Kiállítóterem céduláin. Ez nemcsak azért zavaró a katalógust is nélkülöző tárlaton, amiért általában, minden tárlaton zavaró, hanem különlegesen azért is, mert csupa műszaki ihletésű művet látunk. A rendező Nemzetközi Kepes Társaság proklamált célja művészet és kutatás, képzőművészet és tudomány kölcsönösségének a megteremtése a névadó életművének jegyében, ennek eredményeit volna hivatott bemutatni a mostani kiállításciklus.
A hagyományos vagy hagyományosnak tekinthető művekkel nincs is gondja a hétköznapi látogatónak. Gyenes Zsolt fénykalligráfiája, a kuszaságból rendbe rendeződő, majd rapszodikusan újra szétfodrozódó fekete-fehér vonalköteg akkor is artisztikus, ha ki tudja, milyen optikai csel állította elő a finomságait. Haraszty Nagy kütyüjének zakatolva ki-kiugró rézgombjai is fölényesen egyesítik a technikai perfektséget és a játékos iróniát. És ha elveszítjük is olykor a fonalat, nem értvén, hogy mi a kapcsolat egy-egy ismert életmű és a high-tech között, a műveket a megszokott módon értékelni tudjuk.
Kalmár János sajátos, érzelmes konstruktivizmusa, meglehet, azért van itt a helyén, mert az éles-sodort bronz Pierrot-alakot a kőtalapzatával valahogy összeerősítették, Lugossy Mária fenséges Emlékmű tervénél is az üveg összeragasztása lehetne a jogcím, ha a költői-drámai egyszerűségnek volna jogcímre szüksége. És még egy emlékműgondolat, jóllehet önkényes. Nagami, ez az egyébként magyar szobrász (nem oldjuk fel a művésznevet, ha ő nem kívánja) Történet címen olyan vízszintes drámájú és olyan szépre csiszolt kőkonstrukciót mutat be, amely a csendes bemetszésekkel a nagy elődök, jelesül a Bauhaus szellemét idézi, a fémes fém- (acél?) társítások bátor határozottságával meg valami olyan élességet, amely évszázada alighanem elképzelhetetlen lett volna.
Talán innen, az elődök, talán Kepes György, talán a klasszikus-modernek teljesítménye felől nézve eligazodunk. Az említett Jung Calderes, ujjal megmozdítható egyensúlyrendszert konstruált, de a lengő karok végén hologramok a lapok, Prizmacserélője alighanem szintén Gábor Dénes találmányának köszönheti, hogy gyönyörködtetően felfokoz egy színes konstruktivista festménykompzíciót. Mellettük, Orosz István hagyományt felújító anamorfózisa mellett aztán nehezen elhelyezhetők azok a művek, amelyeknek sem a tradicionális, sem a technikai erényeit nem fedezi fel a látogató. Sokan vannak. Az iparos-barkács esztétika szülte szerelvények még magyarázhatók. A hagyományos vászonra festett fantáziátlan konstruktivizmus, a cirmos-geometrikus festmények és az ötvenhattal manipuláló videók kevésbé. Láttukra nem a társaság proklamált eszméi, legfeljebb az jut eszünkbe, hogy ha a névadó alapműve A látás nyelvét dolgozta ki, hivatkozó utódai a látás felettébb különböző tájszólásait beszélik, a beszédkészség, az artikuláció igencsak eltérő fokán.
Nem úgy az Anker közben! A noMADE Galériában a Kepes társaság Nemzetközi Fényműhelyének tagjai állítanak ki, és ha tudásunk időközben nem nőtt is fel minden megértendő megértéséhez, itt, ezeknél a műveknél ráérezni vélünk a sajátos technikai esztétikumra. Hiszen Mengyán András üvegkalickába zárt, abban részint valóban lendülő, abból részben kitörő lézeranimációja (Formák téri tánca – a zenéről talán szívesen lemondtunk volna) valóban vizuális fennköltséget és gondolati pazar változatosságot kínál. Az Angliában dolgozó Bolygó Bálint Sugár című, finoman mozgó és éterien sugárzó művében pedig megérezzük a tisztaságot, a szellemet és a kombináció szépségét. Eszünkbe juttatja, hogy ha ezt Tatlin, Moholy-Nagy, de akár Kepes megérhette volna – és nem az elektronika, a lézer, a ledek meglétére, hanem azoknak az alkalmas alkalmazására – a méltó folytatásra – gondolunk. Meglehet, valamit felfogunk technika és művészet összefogásának korántsem egyszerű kérdéseiből is.
