Nehéz innen átkötni. Mindenesetre ha az imént említetteken valahogy mégiscsak túljutna a T. Olvasó, és elfogyna a mákos bejgli is, akkor esetleg nem árt megnézni a Társas Játék című HBO-sorozatot, például azért, mert tényleg jó. Jó, jó: furcsa ezt már leírni is, s csak azért nem esem át a ló másik oldalára a nagy dicsérésben, mert tudom, hogy a széria egy izraeli sorozat, a When Shall We Kiss kvázi magyarítása. Ettől még persze lehetne borzasztó is, rossz szereplőkkel, forgácsízű dialógusokkal, félreértett rendezéssel és felvétel közben elhunyt operatőrrel, aki helyett a fodrász ragadta kézbe a kamerát, csakhogy a Társas Játékban – tizenegy rész után mondom és hihetetlen, hogy mondom –körülbelül minden a helyén van.

A sztori szerint három összefonódó történetet látunk barátokról, szerelemről, az életről – és tényleg. A vonatkozó karakterek egytől egyig szépen oda vannak téve; a megcsalt kétgyermekes asszony (Balsai Móni), aki meg nővel (Tornyi Ildikó) csalta a férjét (Thuróczy Szabolcs) ugyanúgy, mint a főhős csávó (Simon Kornél), továbbá az érte epekedő – és viszont – főhős csaj (Martinovics Dorina), aztán a főhős csaj anyja (Básti Juli), a csúnya orrú könyvelő (Pokorny Lia), pompásan szöges főnöke (Gazsó György) és így tovább. A képek (Csukás Sándor) európai minőségűek, az eredeti szöveget csaknem betűről betűre átíró, így valóban magyarra átültető forgatókönyvírók (élükön Divinyi Rékával) jó érzékkel tolják a polgár elé a szöveget, miként a rendezőknek (Herendi Gábor, Fonyó Gergely) is jár a taps.

Idehaza nagyjából a Tűzvonalban óta nem volt olyan sorozat, amelyre azt lehetett mondani, hogy jé, ez most olyan, mint egy sorozat. Hát, eljött újra a pillanat, a különbség legföljebb annyi – már túl a két sorozat karakterbeli differenciáján –, hogy a Társas Játékot az anyacsatorna miatt az átlagosnál kevesebben nézik; írni se írnak róla nagyon, mintha nem is lenne. Én most, mintegy munkaköri kötelességből fakadóan is jelzem: van.