Elsőként egy remek céhládával (Pompery Ferenc asztalosmester, 1810, Pest) találkozhattunk, aztán egy pazar székkel, amely a váci püspöki palotából származik, majd egy ún. líraszekreterrel, amelynek óradísze valószínűleg szintén pesti szerzet, bizonyos Lechner József munkája. Később a nevezetes Donhauser-gyár egyik lenyűgöző ülőgarnitúráját járhattuk körbe-körbe; Donhauserék Bécsben és Pesten is kiterjedt tevékenységet folytattak, így nem tudni, hogy a garnitúra pontosan hol látta meg a napvilágot, az viszont bizonyos, hogy a Pécs melletti Sombereken élő Sauska család használta, nyilván kiváló szeretettel. Kedves darab a debreceni Kornis Gábor mesterhez kötött gömbasztalka, amely első látásra legalább annyira tűnik funkcionálisnak, mint egy asztal alakú gömb, de másodikra, sőt harmadikra is. Rostás Péter keze nyomán azonban szétnyílott, és kiderült, hogy nagyon is ügyes találmány, az alsó részének teteje varrófelületként szolgált, a felső félgömbbel pedig mindezt igyekeztek véka alá rejteni. Hasonlóan leleményes az az íróasztal is, amelyet egy kurblis mechanikus szerkezettel lehet kinyitni vagy becsukni, aszerint, hogy gazdája ülve vagy állva óhajtott-e olvasni – tehát attól függően, hogy mondjuk egy méteres fesztávolságú kódexet vagy egy A/5 méretezésű erotikus füzetet tanulmányozott-e éppen. Ugyancsak különös konstrukció Pest város szavazóurnája (1820 k.), amelyen három rézkehely forma látható, ezekbe kellett bedobni a választ (igen? nem? talán?), valamint egy jól megtermett, tetszetős zenélő szekrény, amely ottjártunkkor Rossini Tell Vilmos nyitányát játszotta orgonasípokon, amelyeket egy harmincötkilós ólomsúly szólaltat meg.

A kiállítás egyik legfőbb attrakciója a Papnövelde és a Veres Pálné utca sarkán állott Arany Oroszlán patika teljes berendezése (1830 k.), amelyet szintén igen fáradságos munkával állítottak helyre az ügyes kezű kármentők. Nem sokkal később pedig megint csak egy különleges szekrényt figyelhettünk meg: egy tipikus magyaros biedermeier darabot, amelynek magyarosságát részint a késő reneszánsz modorú intarziaornamentikák adják – a szóban forgó korszakban ez csak nálunk volt jellemző –, valamint egy magyar címer, ami szintén. Kilenc lélegzetelállító szék jön szembe ezután, könyvespolcot idéző állványon állították ki őket egymás fölé és mellé; egy részüket az akkortájt ugyancsak divatos esernyő-, legyező- és kígyómotívummal ékesítették, más részüket viszont nem, hanem például egy olyan pajzs alakú támlával, amelytől a szék szinte posztmodernnek hat.

Extra részlete a tárlatnak a nagy feltaláló, Jedlik Ányos pesti lakásának bútorzata is. Mint a mellékelt leírásból kiderül, Jedlik 1842-ben két könyves almáriumot vásárolt 250 forintokért, majd egy évvel később újabb kettőt, ámde 185-ért, ami súlyos deflációra utal, avagy arra, hogy az első körben átvágták (a helyes megfejtés nyilván nem ez). Egy fali installációból kiderül, hogy milyen nem volt a tipikus biedermeier huzat: pont olyan, amilyenről azt gondoljuk, hogy tipikus, majd sok egyéb mellett az is, hogy egy bizonyos IKEA-huzat viszont éppen olyan, mint amilyenek az eredetiek voltak. Arrébb megtekinthető egy remekbe szabott fülesfotel, egy csodás Seiler-féle és egy Pachl-féle zongora, azután az, hogyan fordult historizmusba a biedermeier – a szemléltetést többek között Szemere Bertalan neogót pipatóriumával oldották meg. Fény derül arra is, hogyan tért vissza a reneszánsz a XIX. századi népi bútorokra, amiként arra, hogy mekkora úr lehetett Farkas Mihály asztalos-főcéhmester: Barabás Miklósnak ült portrét. A tárlat egy korabeli gyalupaddal és régi asztalosszerszámokkal búcsúztatja ámuló-bámuló látogatóit. Csuda jó nevük van ezeknek az eszközöknek, az egyiket úgy hívják, hogy vinkli, de ez még hagyján, mert a másikat meg úgy, hogy srejmódli, bár az is igaz, hogy ez meg a fuxsvanchoz képest hagyján, igaz, erre itt nem hívták fel a figyelmünket.

Kilenc lélegzetelállító szék