Azt nem sejthették, hogy az áruló, a cári titkosrendőrséggel együttműködő forradalmár önvallomásában, önportréjában nem is annyira az irodalmi múlt, mint inkább a jövő jelenik meg. A börtönében a kiszámítható halálos ítéletre váró rendőrspicli tetteinek okait kutatva nemcsak tudathasadást fedez föl, azt, hogy benne két, három, sőt akár négy lélek lakozik, hanem azt is, hogy gaztetteivel tulajdonképpen saját lelkiismeretét tette próbára, arra volt kíváncsi, mikor szólal meg, mikor jajdul föl benne valami. Mintha csak Camus Caliguláját hallanánk, aki szeszélyes gyilkosságaival hatalmának, szabadságának határait kutatja és nem leli. És a Lószúnyog sem talál magában mást, csak unalmat, közönyt, idegenséget, mint Camus másik hőse.

Fontos, izgalmas irodalomtörténeti dokumentum tehát Gorkijnak ez a műve, amely egyébként magyarul az eredetinél többet mondani szándékozó, Az áruló címmel jelent meg többször is Tábor Béla fordításában. A színházak, a színészek azonban nem feltétlen az irodalomtörténeti jelentőség alapján szoktak játszanivalót választani. Gorkij elbeszélésének adhat bizonyos időszerűséget az időről időre mostanában is előkerülő ügynökmúlt témája, még ha az sokkal többről is szól, mint az árulás, a besúgás, a kettős játék természetrajza. A Lószúnyogot Lengyel Ferenc minden aktualizáló célzat nélkül jeleníti meg a Katona Sufnijában. Előadásának hatása inkább abban rejlik, hogy nagyon illik alkatához ez az erőteljes, kemény férfialak. Teljes összhangban vannak a szöveggel azok a játékok is, amelyekkel a színész megjeleníti, láthatóvá is teszi a jellemet. Ököllel töri szét a jeget, amellyel alaposan megmossa robusztus testét, mintha nem is lennének idegei, úgy viseli el a hideget. Mozdulatait amúgy is féken tartott, fegyelmezett erő jellemzi, miként az önlelkében minden hisztéria, félelem és önsajnálat nélkül kutakodó gondolkodását. A belső ridegség, az érzéketlenség, a szeretethiány szabja meg minden gesztusát, tekintetét, végső konok elhallgatását. A hangkulissza a hajnali kivégzések fegyverropogásával, és Pignitzky Ádám díszlete is – göcsörtös cellafalaival és a padló az orosz ábécével – a szürke börtönvilág közönyét érezteti.

A Vígszínház Házi Színpadán Hegedűs D. Géza Camus-t mond. Igaz, nem a Caligulát és nem is a Közönyt, hanem A pestis című regény egyszemélyes változatát, Francis Huster átiratában, Dömötör András rendezésében. Az üres játéktéren néhány földön fekvő lámpa és egy csellista, Márkos Albert ad komor, sokszor csikorgó látványt és hangulati hátteret. A színész egy egész várost jelenít meg, nemcsak a járvány történetét elbeszélő orvos tárgyilagos elbeszélését, de dialógusokat, sőt egész jeleneteket is bravúrosan eljátszva. Az igazi bravúr azonban nem technikai természetű, nem a hirtelen szerep- és nézőpontváltások fölényesen könnyed kivitelezése, hanem az, ahogyan csaknem észrevétlenül átemeli az aprólékos elbeszélést a metafora, a képes beszéd szintjére. Camus 1947-ben megjelent könyve a maga korának szellemi járványairól és főképp azok kezeléséről, tehetetlenkedésről, elhallgatásról, letagadásról, mellébeszélésről és végül elfeledésről beszélt. Az előadás utolsó szavainál már világos, hogy Hegedűs D. Géza ugyanezt a mi korunkról mondja el.

Lengyel Ferenc alkatához nagyon illik ez a kemény férfialak