Nebula filmje is azon az elmosódott határon mozog, ahol a valóság lényegi rémségei találkoznak a művészet mindent megemésztő gátlástalanságával – jellemzi társnője első alkotását a regény elbeszélője az utolsó oldalak egyikén. Az olvasó ezen a ponton bizony heves bólogatásba kezd. No nem mintha lelki szemeink előtt leperegnének a rendezővé avanzsált fiatal berlini lány első filmjének képkockái (bár némi fogalmunk azért lehet róla, mi vár majd a PanzerFaust nézőire) – sokkal inkább önjellemzésként értjük a narrátor szavait: precíz, találó és szellemes önjellemzésként.

Az Omega minor ormótlan, gátlástalan nagyregény; nagyszabású búcsú a huszadik századtól – a terhes múlt lezárásának legcsekélyebb reménye nélkül. („Sosem lesz vége a világnak. Sosem lesz vége”, olvashatjuk a regény kesernyésen ironikus zárlatában.) A regény cselekménye több szálon fut. Paul Andermans, flamand kognitív pszichológus (távolról: a szerző alteregója) posztdoktori ösztöndíját tölti Potsdamban, ahol éjszakai útja során megtámadják a szkinhedek. A kórházban összeismerkedik az idős Jozef De Heerrel; a holland férfi a rá következő hetekben részletesen elmeséli neki az élettörténetét; Andermans pedig megszerkeszti, sajtó alá rendezi a férfi emlékiratait. De Heer történetének legfontosabb állomásait három földrajzi-politikai fogalom segítségével jelölhetjük ki: Berlin mint a Harmadik Birodalom fővárosa, az auschwitzi koncentrációs tábor, valamint Kelet-Berlin az ötvenes-hatvanas években.

A fiatal fiú – szülei elhurcolása ésmeggyilkolása után – egy nagy formátumú illuzionista segédjeként, mintegy illegalitásban próbálja átvészelni a náci korszakot, ám végül nem kerülheti el a koncentrációs tábort; a háború után, a Német Demokratikus Köztársaságban ismert és népszerű televíziós bűvésszé küzdi fel magát, s a berlini fal felépítésével kapcsolatos munkálatok titkos irányítójaként vonul nyugdíjba. A regény másik cselekményszála a Nobeldíjas fizikus, Paul Goldfarb sorsa körül bonyolódik: anyja, a zsidó származású baloldali színésznő-modell még a harmincas években elhagyja Berlint, s fiával együtt kivándorol Amerikába, ahol Goldfarb szédületes egyetemi karriert fut be, melynek nyitányaként részt vesz az atombombát kifejlesztő Los Alamos-i fizikuscsoport munkájában; a hidegháború lezárulása után pedig visszatér szülőföldjére, s Berlinben telepedik le. A harmadik cselekményszál a regény jelen idejében, 1995-ben játszódik: Nebula, a szülei története (s így végső soron: saját identitása) után nyomozó fiatal művésznő beépül egy berlini szkin hedcsoportba, amely Hitler halálának ötvenedik évfordulójára valami igazán nagy dobásra készül, és amelyet egy egykori náci tiszt irányít a háttérből.

Az Omega minor térben és időben átfogja a teljes „rövid huszadik századot”, szokatlanul nagyszámú szereplőt mozgat, se szeri, se száma az amúgy is gazdag cselekménystruktúrát kiegészítő hosszabb-rövidebb epizódoknak – ám ez még kevés lenne a világregényekre jellemző művészi gátlástalansághoz. Az Omega minor az értelmezés minden szintjén próbára teszi az olvasóját. Az elbeszélés módja végletesen töredezett: a narrátor (néhány hosszabb, egybefüggő szövegegységtől eltekintve) éles, hirtelen perspektívaváltásokkal dolgozik, és rendkívül rafináltan adagolja az információkat. Az olvasónak ezért mintegy nyomozóvá kell válnia, hogy a szövegben elrejtett nyomok alapján kiderítse, a regény univerzum melyik szegletében járunk, az újabb cselekményelemek hogyan illeszkednek a korábbiakhoz, és a lassan feltáruló titkok mennyiben járulnak hozzá a további rejtélyek megfejtéséhez. (Tegyük hozzá sietve: soha élvezetesebb erőfeszítést!)

A regény legfontosabb fordulatai valósággal sokkolják a befogadót, akárcsak a harsány, monumentális finálé. Mindez persze még mindig kevés lenne az irodalmi üdvösséghez, ha a regény nem szólalna meg elképesztő nyelvi erővel – de ezt teszi. A fordító, Fenyves Miklós káprázatos munkát végzett, pedig feladata nem volt egyszerű: költői próza és szenvtelen leírások, finom erotika és pornográfiába hajló testiség, érzékeny humor és naturális erőszak-ábrázolás, filozófiai, kultúrtörténeti esszébetétek és természettudományos szakcikkek kivonatai – és mindenekfelett: bábeli soknyelvűség.

Az Omega minor művészi gátlástalansága, hála az Elbeszélés Szellemének, nem ragad meg az irodalmi forma szintjén. Ez az ormótlan nagyregény lényegi kérdéseket tesz fel a holokauszt eseményének feldolgozhatóságával, identitásformáló erejével, az államszocialista múlt és a nemzeti önismeret, a modern természettudomány és a nyers hatalmi érdekeket kiszolgáló nagypolitika viszonyával kapcsolatban – és ad provokatív válaszokat a kérdésekre. Paul Verhaeghen regényének megjelenése az utóbbi évek kétségkívül legfontosabb irodalmi eseménye; ahogy a regény elbeszélője fogalmaz az egyik döntő pillanatban: „Tágabb és mélyebb értelemben – valami történt.”