Kevesebb melankólia, világosabb kontúrokkalmegrajzolt karakterek jellemzik Ámosz Oz e kisregényét, mint korábbi munkáit, melyek gyerekkorát idézik. Az érlelődő öntudat és a megszületőben lévő zsidó állam mindennapjaiba vezet a szerző, mint már korábban is, például A Gonosz Tanács hegyében.

A britekkel szembeni függetlenségi harc, a csírázó férfivágy, a szülőkhöz, a saját néphez és az emberiség egészéhez fűződő viszony képezi az egyes szám első személyben, memoárszerűen elbeszélt történet fő csomópontjait. S persze a hosszas betétben leírt könyvtár, apja polcainak szigorú és mulatságosan értelmezett hierarchiája, a világkultúra és a zsidó írásosság forrásaival, melyek azután éppoly nagy jelentőségre tesznek szert az író életében, mint a keserű iróniával ábrázolt apáéban. A héberre tanított brit katonával szembeni emberi szimpátia és a saját hazáért harcoló népe iránti szolidaritás közt őrlődő fiút árulással vádolják meg barátai, és törvényszéket ülve fölötte, kitaszítják az illegális sejtből.

Mégsem oly feszült a cselekmény, mint várhatnánk, a sok évtizeddel későbbi narráció elégikus megbocsátással szemléli a történteket és szereplőit. Tompák a konfliktus élei, a gyakori utalások a megírás jelen idejének és a több mint négy évtizeddel korábbi történések időtávjára újra és újra figyelmeztetnek: mindez már múlt. A miliő ábrázolása erőteljesebb, mint az emberi konfliktusé, mintha az időben távolodó, bűnvallomásával önmagának is, barátainak is megbocsátó szerző helyre tenné a tinédzserként dilemmát okozó tett súlyát: barátságot kötött az ellenséggel. S ugyan ellenségnek lehet-e nevezni valóban a bib liai hagyományért és a héber nyelvért lelkesedő, kövérkés brit hadfit, aki szurkolt a zsidók függetlenségéért?

Enciklopédikus tudás, ambíciók, a magántermészetű érzelmek kifejezésének korlátai, esetlen irónia jellemzik a sok nyelven olvasó, erős zsidó nemzeti érzésekkel áthatott apát. Könyvtárának leírása és fia könyvekhez való vonzalma, bizonyos értelemben az apa megközelítésének kísérlete. Mert az apa számára csak a tudás és a rend az érték. Fia mind össze egyszer láthatja sírni (valójában csak kezén érzi könnyeit a sötét szobában), az ENSZ-szavazás alkalmával. A mélyen elfojtott személyes érzések csak ekkor: a felszabadulás, a beteljesedő álom, a kiteljesedni érzett kollektív öntudat pillanatában szakadnak fel az apából, akinek Európában maradt rokonait, az anyáéhoz hasonlóan, elpusztították a nácik.

A barátok és az apa maszkulin világának szigorú erkölcsi és politikai hierarchiájával szemben áll az anya és a húszéves Jardéna, a fiú által meglesett, de megbocsátó gyermekfelügyelő lány világa. Lényük puhaságával tompítják az érdes férfiuniverzum ideologikus, merev viselkedését. A felnövő fiú – akinek gyereknyelvét Rajki András jól magyarítja – e két világ vonzásának és ütközésének erőterében alakítja ki saját credóját. Értékei között – kell-e mondani? – a femininnek számító princípiumok egyetemes emberi értékekké válnak.

Jardéna talán még azt is megbocsátaná, hogy az élénk fantáziájú, ám kényszeres rendre nevelt fiú, szülei iránti lojalitásában – bármennyire szerelmes is belé – beszámol apjának és anyjának a lány titkos látogatójáról a szülők hálószobájában. Ennek szellemében a férfikor elbeszélője is megbocsáthat önmagának, mulatva egyszersmind egykori, túlpolitizált önmagán.

A nosztalgia fátylán át szemlélt jeruzsálemi kamaradráma – különösen a kötet végén eluralkodó viszszaemlékező hang – már előre mutat a néhány évvel később megjelent, nálunk azonban korábban napvilágot látott Szeretetről, sötétségről című nagy memoárra, vagy ha tetszik: önéletrajzi regényre. A figyelmes olvasók számos, onnan már ismerős epizódra bukkanhatnak a Párduc a pincében oldalain. A már említett apai könyvtár, az alakuló izraeli társadalom hierarchiájának leírása, vagy a zsidó állam létrejöttéről történt ENSZ-szavazás nagy éjszakai jelenete bizonyosan felrémlik előttük, és tán az is, hogy az önéletrajz elbeszélése mélyebb, teljesebb. A memoár perspektívájából olvasva e könyvet, mintha az életmű csúcsához vezető út egyik közeli állomását látnánk