Ufók a padláson
Furcsa volt és szerethető, vagy inkább szerethetően furcsa, és bár az Afrikát talán még az ököritófülpösi művházban is hibátlanul elénekelnék, mégsem tettek szert orbitális sikerre. Valami mindig ellenállt a túlzott slágeresedésnek. És épp ezt a valamit gyűltek össze szerda este megünnepelni a sportarénában a rajongók, hiszen immár harmincadik éve tart. Majdhogynem töretlenül.
Más kérdés, hogy a bő félház az elmúlt évek talán lepasszívabb közönsége címére hajt, csak a két tuti dal mozgatja meg őket valamennyire, vagyis a két és fél órás Ufóshow utolsó negyede.
A többit kissé megrökönyödve nézik, mintha tényleg most derülne ki, a szemük láttára, hogy a Laár és Bornai vezette kvartett valóban az űr távoli sarkából származik. Merthogy ez a koncepció, a nagy leleplezés, és az aréna át is alakul gyorsan csészealjjá, időugró gépezetté. Mindez a lárpúrláros bevezetőből derül ki, hiszen ez is benne volt az elmúlt három évtizedben, majd négy utaskísérő mutatja be a legfontosabb tudnivalókat, és ekkor még úgy tűnik, fergeteges estnek nézünk elébe, hiszen a közönség minden poént vesz. Szinte éhes arra a hangra, amely a Kádár-korszak utolsó éveiben elnéző mosolyt váltott ki a hatalomból.
Aztán mégse. Pedig a koncert egyáltalán nem rossz. A bemelegítésről Sárközy Fanni gondoskodik, aki négy KFT-dalt dolgoz át egyetlen billentyűs hangszerrel, a dzsessz és Tori Amos határán, és akkor még nem is sejtjük például, hogy a Gázgyár és a Kovács Pál csak az ő előadásában csendül majd fel. Szomorkásabbra, balladásabbra sikeredik a Balatoni nyár, ironikusan szomorkássá, és ez jót is tesz neki, Fannihoz idomul, főként, hogy a lány mindenhol srácra vált a dalban, valahogy így: „emlékszem, mennyire vártam a tihanyi révnél azt a kékszemű sráct”. Hja, a szótagszám nagy úr...
De kell is az irónia, hiszen épp ez a csészealj üzemanyaga, ez tartja öszsze az igazi káeftés hangulatot. És persze, hogy mindenki a régi számokat várja, a nyolcvanas évekét, amikor hat album is megjelent, az életmű gerince, ha úgy vesszük. Jómagam a teljes debütalbumot (Macska az úton) végigénekelném, de legjobban az intergalaktikus hangszerrel, a lézerhárfával előadott dalnak (A vonat) örülök, a kedvenc KFT-szakaszomnak, mert ez már Cseh Tamásékat idézi, a banális, mégis húsba vágó humort, az egyszerű, dalnak ellenálló hétköznapokat. (A család hosszan integet, elment a legnagyobb gyerek, / várja a vidéki munkahely. / Mellette Erzsi néni ül, / ki holnap kórházba kerül, / s ha tudná, nem utazna el.) S jön az Idegen lény, A fodrász, Üzenet a liftből, Fiú és lány, és a Kiégő izzók igazi retrós képeket fest a zenekar mögé, olyan ügyesen, hogy az már-már forradalmi újdonságnak tűnik.
És együtt énekeljük minden dolgok eredőjét is, a Bábu vagy című „slágert”, amely harminc éve hangzott el először a királyi tévében a táncdalfesztiválon, és Bornai szelíden megjegyzi: ma nem biztos, hogy elhangozhatna. És tényleg: szinte provokatívan aktuális a szöveg: „Bábu vagy, nem te lépsz, / valaki irányít. / Jól vigyázz, mi lesz majd, / ha megun és leállít?” Pedig akkor négy hónap alatt kétszáz fellépést is hozott az újszerű hangvétel...
Az aktualitás jegyében Szabó család Barátok köztre vált a Nem sikerül kikúrálni magam című dalban, és jönnek a tuti slágerek, a végre teljes „operabetéttel” eljátszott Bál az operaházban, a pomponlányokkal feldobott Éljen a szerelem!, az afrikai táncosokkal kihímzett Afrika és a megunhatatlan Balatoni nyár. S bár alapvetően nem volt hiányérzetem, kicsit mégis hiányzott a Tea, a Száll egy pofon a szélben, az Eszter, a meztelen nő és az Utcai zenekar, a híres, nyolcvanas éveket meghatározó mondattal: tele van a tokunk most már... Mármint a gitártok.
Nem merném azt mondani, hogy az év bulija volt a születésnap, a talán kicsit punnyadt közönség miatt sem, de jó volt hallani a káeftés versikéket, ismét kívülállóknak képzelni magunkat egy másmilyen erőtérben. Mert nyelvöltögetésben, öniróniában, önfeledt zenélésben még mindig verhetetlen ez a korlátolt felelősségű társaság. És ezt jó újra és újra felidézni.
