Szívügyek
Az együttest Tilde Björfors (1971) művészeti vezető-rendező gründolta Franciaországban tanult, ifjú artistákkal, 1995-ben; a kompánia neve, stílszerűen, a francia cirque (cirkusz) és a coeur (szív) szóból áll össze. A szinopszis szerint a CC testtrilógiájának tavalyi, utolsó részét pedig korunk legnépszerűbb frank képírója, Jean-Pierre Jeu net világa ihlette – noha számomra a bár a cirkusztól irtózó, bohócoktól rettegő Tim Burton mágikus celluloidjait idézte.
A kétrészes, százhúsz perces mű címe (magyarul: Viseld koronaként) a norvég Rebekka Karijord a darabot inspiráló, szerelmi bánat körül gravitáló albumának (a kiváló The Noble Art of Letting Go/Az elbocsátás nemes művészete) egyik, megkapó dala. A gótikus groteszk alaphangulata a melankólia – vegyítve a vaudeville-lal, az abszurd humorral és a kísértethistóriák sötét titokzatosságával. Nyitányként egy a vörös bársonyszófa alól előrángatott (szivacsmakett)agy kerül elő, amely a hibbantnak tetsző Henrik Agger porondmestert a gerincagyról, agytörzsről, kutacsról szóló, miazmás hablatyolásra készteti. A parádés munka vízjele, hogy olyan köznapi tárgyakat, mint a WC-pumpa, tejhabosító, láncfűrész, piros gumicsizma, lufi, tekegolyó, pingponglabda, megdöbbentő eredetiséggel használ fel egy-egy lélegzetelállító mutatványban. Ilyen a tar, kivarrt macsóparódia David Eriksson és fekete hölgye, Fouzia „Fofo” Rakez észbontó pingponglabdaköpő szpartakiádja, vagy a trapézszámuk, amelyben Rakez lábán az említett lábbeli van. A produkció nekem legkedvesebb szereplője a magányos szellemlényként bolyongó, pókerarcú szomorú szamuráj. Aki olyannyira csordultig telt fájdalommal, hogy immúnissá vált az életveszélyre, érzéketlenné a testi-lelki kínokra; meghasadt a szíve. A tragikomikus Jesper Nikolajeff minden felbukkanása váratlan, derűt keltő és horrorisztikus. Ha színen van, az előttünk köszörült kések záporoznak köré fentről, míg ő fapofával feszít a deszkákon; három, működésbe hozott láncfűrésszel egyensúlyoz-zsonglőrködik; súlyos székeket dobál a légbe; fakírként sétál az üvegszilánkokon.
Akkoriban, mikor minden kófic „kreatív”-ként határozza meg magát, Björfors kisasszonyt legkevesebb, ha 0–24-ben üzemelő ötletkonszernnek nevezzük. Ám zabolátlan képzeleténél is bámulatosabb, hogy mindaz, amit kifőz, megvalósul. A legnívósabb zenei klipekkel versengő, ámulatba ejtően részletgazdag látvány (a vetített filmtől a sminken át a jelmezekig) fenséges és érzéki; a virtuozitás, a kifinomult stílus, a bravúrosság olyan természetes, mint a levegővétel.
Az opus visszatérő motívuma, hogy többeknek elveszik-elrontják az imádott játékát: a rasztás Anna Lagerkvistnek elhurcolják a lengő rúdját, a nagyszerű Rakez nejlonzacskóját leeresztik, a valószínűtlenül éteri Louise Bjurholm családi cipőkollekcióját meglovasítják. Mindez a telt házas Trafóban, néhány nappal karácsony előtt, új értelmet nyert. Míg a tomboló színházteremben, a lépcsőkön, matracokon kucorgó, kölyök-felnőtt publikum tagjaként egy ritka káprázatos este tanúja voltam, eszemben volt, kiknek a formátuma, szenvedélyesmegszállottsága eredménye enynyi ember öröme. Az ujjongva ünnepelt skandinávok mellett a befogadó teátrumot 1998 óta irányító Szabó Györgyé és remek munkatársaié. Nem gyűjtök relikviá kat, de előttem, az asztalon egy CC-logós pingponglabda; mi több, előadásplakátom is van. Nosztalgiázni önbecsapás, emlékezni fontos.
