A kis vidéki múzeumból az amerikai metropolis akkor már világhírű intézményének vezetői székébe átülő szakember zseniálisan ismerte fel, hogy a globalizáció következtében a múzeumok korábbi merevsége fellazult, vándorkiállítások és művek cserélődtek egy globálissá váló térben, és Kren a Guggenheimet e folyamat élére akarta állítani. Jelszavává lett a művészet mobilitása és univerzialitása, és az eredendően közepes méretűnek számító Guggenheim – az elsőrendű művek száma az ezret sem érte el náluk – ennek a politikának köszönhette világhírnevét. Láncszerűen kezdtek épülni az egész világon a Guggenheim múzeumok – előbb a velencei dogana alakult át kiállítóteremmé, majd Bilbao, Salzburg és Berlin nyitott új múzeumot –, és a művészet mcdonald’sizálódásának ebben az aranykorában lassan mindenki – emlékszünk, a millecentenárium idején még Budapest is – Guggenheim múzeumról ábrándozott.

De éppen a bilbaói példa igazolta, hogy a múzeumok ilyesfajta terjedése nem csupán a művészeti értékeket viszi el oda, ahol korábban ennek híján voltak –, hanem nyomukban új élet sarjad. A bilbaói titánkolosszust megálmodó világhírű építész, Frank Gehry olyan régióban építette fel gigantikus űrhajóját, ahol a munkanélküliség 24 százalékos volt, a város a gazdasági és kulturális nyomor szélén állt, mindenki menekült az egyre elnéptelenedő baszkföldi városból. S egyszerre megfordult minden. A múzeumépítkezés maga is „kiállítás” lett, igazi élménykörnyezet, amely az embereket oda vonzotta a világ minden pontjáról. Sokak számára nem is annyira a múzeumot benépesítő képek voltak fontosak, hanem a burok, amelyben elhelyezték őket, az élmény vált „kiállítási tárggyá”.

Európa kissé megkésve reagált a múzeumi szakma forradalmi változásaira, de aztán az új évezred első évtizedében valami mégis történt: előbb megnyílt az amszterdami Ermitázs, majd a kelet-franciaországi Metzben az új Pompidou-központ, és nem egészen egy éven belül – a tervek szerint 2012 decemberében – átadják a Louvre leányintézményét az észak-franciaországi Lens-ban. Ez lesz az első Louvre-szatelit, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy két és fél évvel ezelőtt elkezdték a Louvre abu-dzabi építését is. Igaz persze, hogy ez az intézmény a közel-keleti miniállam saját beruházásában létesül, a párizsi múzeum csak a nevét és a műtárgyait kölcsönzi neki harminc évre. A Louvre-Lens ellenben saját gyermek, amely már a kor megváltozott múzeumi igényeinek figyelembevételével készül. Amíg ugyanis a párizsi anyaintézmény a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat tükrözve gondosan elválasztva tárja a látogató elé ipar- és képzőművészeti anyagát, klasszikus műtárgyait és az újkoriakat, addig az új, 500-600 mű befogadására alkalmas lens-i múzeum – részben a párizsi raktáron heverő anyagok felhasználásával – a megszokott határokat átlépve rendezheti kiállításait.

De már a helyszín sem mindennapi. Az új Louvre ugyanis egy elhagyott külszíni fejtésű szénbánya helyén épül. A 28 ezer négyzetméteren mintegy 150 millió euróért létesülő Louvre-Lens központja az úgynevezett időgaléria lesz, ahol egyszerre 250 remekművet tudnak bemutatni a Louvre páratlanul gazdag műtárgyállományából. Az antikvitástól az 1850-es évekig terjedő időszakot átfogó tárlaton kiállított műtárgyakat folyamatosan cserélik majd, de számos időszakos kiállítást is terveznek.

S ahogy ez a múzeumépítkezések újkorában szokássá vált, a Louvre-Lens tervezését is világhírű építészekre bízták. Méghozzá a párizsi Louvre üvegpiramisához hasonlóan - amelyet Ming Pei kínai származású amerikai mester jegyez - most is Távol-keletieket, konkrétabban japánokat bíztak meg ezzel a feladattal. A lens-i múzeumot a Pritzker-díjas Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa, vagyis közös tervezőirodájuk, a SANAA tervezte, amely az utóbbi években robbant be a világ architektúrájába. Ők tervezték a londoni Serpentine-pavilont, és a duó hölgytagját, Kazuyo Sejimát kérték fel a 2010-es velencei építészeti biennálé direktorának is. Szemtanúk szerint a lens-i múzeum a japán kanazawai kortárs múzeum épületéhez hasonlít majd. Az egymás mellett elszórt, légies épületek négyzetes alaprajzúak és a kanazawaihoz hasonló „körbeüvegezett” elvet követik, jelezve a múzeum nyitottságát az őt körülölelő és hanyatló ipari terület iránt. Az üvegből és fehér betonból épülő pavilonok az érett modernizmus aranykorát idézik, de kortárs csúcstechnológiával ötvözve. A négy pavilon közül kettő lesz majd kifejezetten kiállítási tér, a középsőben multimédiás könyvtár, kávézó, ajándékbolt lesz, a negyedikben pedig egy háromszáz férőhelyes előadóterem létesül.

Bilbaóhoz hasonlóan Lens is – az idegenforgalmi látványosságokban egyébként szegényes – régió felvirágzását várja az új múzeumtól. A ma 36 ezres város a XIX–XX. század fordulóján Franciaország legjelentősebb bányászati központjai közé számított, a 60-as évekre azonban a bányászat leépült, és a város fokozatosan hanyatlani kezdett. A Louvre-Lens viszont a remények szerint évi félmillió látogatót vonz majd a városba. S már kevesebb, mint egy esztendőt kell várni a nyitásra.

Japán sztártervezők rajzai alapján épül