Assange: Nem a Nyugat, hanem a szemétládák ellen harcolunk
A WikiLeaks-alapító és a kiadó közötti konfliktusról a két fél másképp nyilatkozik, ám tény: Assange még dolgozott volna a szövegen, megpróbálta letiltani azt, és a sokak számára legérdekesebb rész előtt, a negyedmillió diplomáciai távirat publikálása előtt félbeszakad a történet.
A szexuális bűncselekmények vádja miatt Nagy-Britanniában házi őrizetben lévő negyvenéves egykori hacker ötven órát beszélgetett Andrew O’Hagannel. A skót regényírót kérte fel a kiadó „szellemírónak”, az ő szövegének első változatát nyomtatták ki és szállították ki Európa-szerte titokban – nehogy Assange megakadályozza a publikálását.
Ám a félkész állapot egyáltalán nem ártott a könyvnek: a szöveg lebilincselően, színesen meséli el a zaklatott gyermekkort, a lázadó, hatalmat mindig megkérdőjelező anya hatását, az első találkozást a számítógéppel és az internettel,majd a hackerekkel. Assange észrevétlenül fűzi össze az őt gyermek- és fiatalkorában ért hatásokat jelenlegi világnézetével, amely a Wiki-Leaks megalapításához vezetett. Számos könyv és újságcikk mutatta be Assange-ot az utóbbi években, legtöbbször félőrült különcként, aki ritkán fürdik, és akivel nehéz természete miatt képtelenség kijönni. Önéletrajzában mindezeket nem is tagadja, ám nem kevés önkritikával és iróniával ismeri el ezeket, és végül egy – a korábbi képekhez képest mindenképpen – meglepően „normális”, művelt ember képe rajzolódik ki.
Assange elmondása szerint már az anyatejjel azt szívta magába: ha egy kormány vagy hatalom rossz, nemcsak tüntetni kell ellene, hanem tenni is a megbuktatásáért. Kamaszként, az első modemmel az internethez kapcsolódva rombolni még nem volt célja: nagyvállalatok, kormányok számítógépes rendszerébe tört be, csupán azért, hogy érezhesse, ki tudja játszani őket. Később, már ismert hackerként kezdett formálódni nézete az egyén és a hatalom viszonyáról, amikor tagja lett a cypherpunkmozgalomnak (a cypher előtag a kriptográfia, azaz titkosítás szóból származik). Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy a kilencvenes évek elején kikényszerítse, hogy a magánemberek számára is hozzáférhető legyen a titkosítás, azaz például senki ne olvashasson bele az e-mailjeikbe, kommunikációjuk, adataik biztonságban legyenek. Akkoriban ez nem volt egyértelmű, 1996-ig a titkosításra alkalmas programok az Egyesült Államokban például fegyvernek minősültek, 2000-ig exportjuk engedélyköteles volt.
Assange-otmindvégig érdekelte az érem másik oldala is: a hatalom mindig titkolni akar valamit. 2003-ban beiratkozott a melbourne-i egyetemre, ahol matematikát és fizikát tanult, és a könyv szerint itt fogalmazódott meg benne, hogy az információról csövön áramló anyagként kell gondolkodni, ami, ha megfelelő irányba, az emberek felé folyik, az igazságosabbá teszi a világot. Ám az információáramlás minden aspektusát meg kell vizsgálni: honnan jön, ki építette és tartja karban a csövet, illetve hol ütközik akadályba. Assange szerint az internet a legjobb eszköz arra, hogy az információt a megfelelő irányba terelje.
Mivel Assange szerint a titkosítás az önkényuralom gyakorlásának alapvető eszköze, a könyvben ott találkozunk érzelmekkel teli kirohanásokkal, ahol olyan szervezetekről van szó, amelyek a titkokra épülnek: szerinte ennek iskolapéldája a szcientológia egyháza, ahol pénzért árulják a titkokat. Nem is habozott közzétenni a WikiLeaksen a szervezet legféltettebb anyagait, amikor azok a kezébe kerültek. „Mi lettünk az első hírszerző ügynökség, amely az embereknek dolgozik” – írja a könyvben.
A legnagyobb kirohanásokat mégsem a titkokba burkolózó kormányok, hanem a média ellen intézi. Assange szerint a sajtó a hatalom cinkosává vált a fontos ügyek eltussolásában. Túlzottan nagy és össze tett feladatokra nincs emberük, lusták, a bonyolult sztorikat nem tudják eladni, illetve meghajolnak a hirdetői érdekek előtt.
Ironikus, hogy mindeközben Assange kijelenti: elejétől fogva újságírónak tartja magát, ugyanis az információt nem nyersen, hanem feldolgozott, kommentárral ellátott állapotban hozta nyilvánosságra (ez ez első években igaz is volt, ám később feldolgozhatatlan mennyiségű anyag került a kezébe). Arra is rájött: a média közreműködése nélkül nemcsak feldolgozni nem tudja a dokumentumokat, de a kívánt nyilvánosságot sem kapják meg leleplezései. A The New York Timesszal és a Guardiannal, majd más lapokkal kezdett együttműködése azonban kudarcba fulladt: gyakorlatilag mindenkivel összeveszett, akivel lehetett, az amerikai napilap akkori főszerkesztőjét, Bill Kellert pedig oldalakon keresztül szidja, gerinctelennek és gyávának nevezve többek közt azért, mert csupán forrásként tüntették fel a WikiLeakst, az oldalukra mutató linket nem helyeztek el a cikkekben, miközben Assange – állítása szerint – a munka és a megállapodás hajtóereje volt.
Assange először beszél nyíltan a kezdetekről, amikor egyedül járta a világot, és hónapokat töltött például Párizsban, amikor úgy tűnt, nem vezet sehová a WikiLeaks. Beszámol a svédországi eseményekről is, amelyek alapján szexuális zaklatással vádolják – azt, hogy a titkosszolgálatok politikai okokból tőrbe csalták volna, mellékes eshetőségként említi, alapvetően saját viselkedését tartja hibásnak. Részletesen leírja az első kiszivárogtatásokat, amelyek Szomáliát és Kenyát érintették, valamint később a bankokkal, egyházakkal kapcsolatos munkát. Azt határozottan tagadja, hogy Amerika- vagy Nyugat-ellenes lenne, „mi alapvetően szemétláda-ellenesek vagyunk” –mondja.
