Boldogító igen, kísérettel
Az Országos Szórakoztatózenei Központot igazgató Szirmai László (egykoron maga is gyakori fellépő) nagyjából ezerre saccolja azoknak a számát, akik esküvőn vagy más magánrendezvényen rendszeresen zeneszolgáltatókként működnek közre magukban vagy formációban. Az egyik legnagyobb szakmai kihívásnak tartja a lakodalmi zenélést – egy bizonyos elváráson és színvonalon felül persze, hiszen nincs az a lokál a világon, ahol annyira heterogén lenne a közönség, mint egy esküvőn, ahol nemritkán több száz ember ül egy térben, akik a legkülönbözőbb helyekről jöttek, eltérő az életkoruk és az ízlésük. A jó muzsikusnak mindannyiukat ki kell tudnia szolgálni, a magyar nótától a lakodalmasig, az amerikai sztenderdeken és az örökzöldeken át a friss honi és világslágerekig. – Persze nincs mindenhol ekkora elvárás, következésképpen színvonal se – jegyezte meg Szirmai –, a zeneileg „kevésbé bárdolt” közegekben az emberek fejében kisebb a repertoár, oda tehát a kevesebb is elég, „a zenész, vagy minek nevezzük, csak beteszi a flopit, és már kezdődhet is a mulatság” – fogalmazott.
A neten találomra kibökött békéscsabai illetőségű, de Nemesmedvestől Battonyáig bárhol bevethető Ricsi Trió frontembere, Tóth Richárd egyetért abban, hogy sok a kókler, és a helyi igényszint is számít, de szerinte hosszabb távon csak azok a szólisták, zenekarok boldogulnak, akik (amelyek) megbízhatóan hozzák az elvárt színvonalat, nevük van, és az szájról szájra jár. A gond tehát elsősorban nem az, hogy nem tudnak játszani, a jó zenekart a kevésbé jótól inkább az különbözteti meg, hogy oda tudnak-e érni a „tetthelyre” időben, mennyire engednek a magas alkoholtartalmú italok csábításának (a Ricsi Trió pl. a nulla tolerancia elve alapján működik), van-e képük negyven perc játék után negyven percig relaxálni, és ami nem kevésbé lényeges: a zenészek képesek-e felvenni a kontaktust az adott közönséggel, avagy nem. Látott-hallott olyan, zeneileg egyébként jól felkészült zenekart, amely nem késett el, berúgva sem volt, de képtelen volt atmoszférát teremteni. Tóth a maga részéről arra buzdítaná a házasulandókat, hogy jó időben, akár az esküvő előtt már egy évvel kezdjenek el tájékozódni a piacon, nehogy efféle csalódás érje őket.
Hogy ki hol, mit szeret a leginkább hallgatni, valóban a helytől és a társadalmi közegtől függ – erősítette meg. Tóth úgy tapasztalja, hogy a városokban, pláne a nagyobbakban, némileg kezd visszaszorulni az ún. lakodalmas vagy mulatós rock, egyre kevesebben mondják, hogy azt húzzad, fiam, hogy Hosszú fekete haj, ihaj – ettől függetlenül ezeket a csodafegyvereket a zenekarok a vendégek kifejezett kérése nélkül is bevetik, ahogy az este öregszik. A hangulat ezek nélkül nehezen hágna a tetőfokára – márpedig a cél természetesen az, hogy hadd hágjon csak. A városi repertoárnak ma körülbelül harminc százalékát adja a mulatós – a többi örökzöld, mai és régebbi sláger –, a kisebb településeken azonban még mindig eléri a (durva) hetven százalékot. Igaz mindenközben az is, hogy a műfaj első hullámának reprezentánsai (3+2, Lagzi Lajcsi, Kadlott Karcsi stb.) csúnyán kezdenek kikopni a köztudatból, már alig akad, aki tőlük kérne számot.
A lakodalmi muzsikálás kemény munka. A fellépők ideális esetben legalább nyolc órát játszanak (kevés szünettel), és, amint azt Tóth Richárd kérésünkre kiszámolta, ezalatt úgy százhúsz-százharminc (!) zeneszámmal örvendeztetik meg az ünneplő publikumot. Tisztességes együttes heti két, de legfeljebb három alkalomnál nem is vállal többet, noha a kísértés nagy, különösen a csúcsidőnek számító augusztusban és szeptemberben, amikor előfordul, hogy – speciel ők is – hetente öt felkérést is kapnak. Meg kell jegyezni persze, hogy a lakodalmi (báli) zenészek legtöbbjének van polgári munkája, jellemzően valamilyen vállalkozást visznek, csak muzsikálásból ugyanis nem lehet családot fenntartani. Csak hogy értsük: egy zenekar tagonként 30-40 ezer forintot kér egy-egy szereplésért, ami nem hangzik rosszul, viszont mégiscsak egyfajta idénymunkáról van szó.
A magyar lakodalmi együttes tipikusan három-négy tagú. Alaphangszere a szintetizátor, ez a hallatlanul sokoldalú, minden műfajban kitűnően használható instrumentum, aztán a szaxofon, korunk legnépszerűbb fúvósa, amely ugyancsak univerzális, és nemigen hiányozhat a tangóharmonika sem – vannak műfajok, amelyek elképzelhetetlenek nélküle. És persze ott van a kötelező énekszó. Tóth a maga részéről a dobot már határesetnek tartja, étteremben, művházban (az esküvői murik zömét nem háznál tartják) nagyon nehéz úgy megoldani a hangosítását, hogy ne verje szét a produkciót, szó szerint. Szabad téren, sátoros lagzikon viszont nagyon hasznos tud lenni a dobszerelés.
Klasszikusok kíméljenek!
Magyar esküvőkön klasszikus zenei számokat gyakorlatilag egyáltalán nem hallani, legfeljebb a templomi/ házasságkötő termi bevonulások apropóján csendül fel egy-egy komolyzenei melódia vagy annak valamiféle átirata. Operettbetétdalok viszont el-elhangzanak, van egy-két generáció, amely továbbra is él-hal (például leginkább) a Csárdáskirálynőért, miközben az is megállapítható, hogy egyre több a lakodalom, ahol már nem is zenekar játszik, hanem egy szál DJ. És nem csak a városokban.
Top 10 – mit kér a násznép?
1. Pálinkadal (Magna Cum Laude) 2. Ha itt lennél velem (Republic) 3. Csókkirály (Hungária) 4. Santa Maria (Neoton Família) 5. Azok a boldog szép napok (Beatrice) 6. Egy szál harangvirág (Szécsi Pál) 7. Azért vannak a jó barátok (Máté Péter) 8. Jailhouse Rock (Elvis Presley) 9. Eszelős szerelem (Hungária) 10. Lakodalom van a mi utcánkban (az eredeti előadó ismeretlen)
