– Tarkovszkij legendává vált, a filmművészet egyik legnagyobb figurájává. Akkoriban én ezt úgy éltem meg, hogy két fiatal, ambiciózus filmes találkozott, és elképesztő energiákat mozgattak meg együtt. A konkrét művekre koncentráltunk, semmi más nem számított – mondja Andrej Koncsalovszkij arra a kérdésünkre, hogy mai szemmel hogyan látja az Andrej Tarkovszkijjal közös munkát az Úthenger és hegedű, még inkább az Andrej Rubljov kapcsán. Hozzátette: nem ugyanaz a rendező vált volna belőle, ha nem így indul a karrierje. És valóban, Koncsalovszkij számos jelentős művet készített Oroszországban: az 1966-os Az első tanító, majd az 1970-ben készült Ványa bácsi, illetve a Cannes-ban is elismert, 1979-es Szibériáda, ha úgy tetszik, mind megkerülhetetlen mű. Koncsalovszkij szerint bár kendőzetlenül sosem mondták ki, az 1960-as években a szovjet művészek újra akarták definiálni a filmművészet alapszabályait. Ez egyébként valamennyire sikerült is nekik.

Koncsalovszkij – aki nem mellékesen Nyikita Mihalkov testvére – a cannes-i rivaldafény által generált figyelmet kihasználva a nyolcvanas évek elején „lelépett” a nagyvilágba, és elkezdett „nyugati” mozikat készíteni. Az 1985-ben készült Szökevényvonattal bizonyította, hogy ért ő a modern kommerszhez és az angolszász színészekhez is (a mű kapcsán Jon Voight és Eric Roberts is kapott egy-egy Oscar-jelölést), bár több szakmai tévedésbe is beleszaladt: például a 1989-ben piacra dobott Homer és Eddie kínos mellényúlás volt.

– Egyetlen hollywoodi filmet rendeztem, az pedig a Tango és Cash. A pénzért csináltam – mondja Koncsalovszkij. A film siker volt (több mint 60millió dollárt fialt, ez 1989-ben nagyon pazar eredménynek számított), érthető, hogy marasztalták, de neki nem igazán tetszett a szigorú stúdiórendszer. Pedig, ahogy fogalmaz, akkoriban az álomgyárban még készültek mondanivalóval kódolt művek, nem úgy, mint manapság, amikor csak üres szuperhősök látványos kalandjait látni. Ennek tudatában már nem is bánja az elmaradt hollywoodi karriert. Arra a visszakérdésre, hogy akkor miért hagyta ott annak idején a hazáját, azt mondja: egyszerűen le akart lépni a Szovjetunióból. Ahogy fogalmaz, világot akart látni, utazni mindenfelé, amit „otthonról” lehetetlen lett volna megoldani.

Az eklektikus Koncsalovszkij-életmű fényét a rekordköltségvetéssel (egyes források szerint 75 millió, mások szerint mintegy 90 millió dollárról van szó) készülő Diótörő lett volna hivatott helyreállítani. A mű forgatási munkálatai 2007-ben Magyarországon folytak, majd a film hosszú ideig dobozban volt, hogy aztán utólag „háromdésítve” tavaly karácsony előtt jöjjön ki az Egyesült Államokban, és ott totálisan le is szerepeljen – a moziforgalmazás még kétszázezer dollárt sem hozott össze. Igaz, azóta világszerte összekalapált kicsivel több mint tizenötmilliót, de a Diótörő 3D továbbra is minden idők egyik legnagyobb buktája. A magyar forgalmazó nyilván nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor nemrég a hazai multiplexekbe küldte a művet.

Az ember akkor jön igazán zavarba, amikor meghallja, hogy Koncsalovszkij szerint a 3D-s technika a nézők átejtését szolgálja, és egy szimpla propagandafogás. A filmes szerint pontosan azon a ponton vagyunk, amikor Hollywood kezdi „túlhasználni” a technikát a magasabb bevételek reményében. Szavai szerint ez egy ideig működhet, de előbb-utóbb mindenki számára nyilvánvalóvá fog válni, hogy az esetek többségében semmit sem ad hozzá a művekhez érzelmi vagy dramaturgiai szinten –hovatovább semmi olyat nem csinál, ami a művészet feladata lenne. Koncsalovszkij markáns véleménye arra enged következtetni, hogy a vászonra került mű igencsak távol áll attól, amit elképzelt. Igaz, azért vállalja a felelősséget, hogy Csajkovszkijt és a balettot kiszervezte a képletből.

–Nem az ötévesek az én célközönségem, hanem a teljes család az unokától a nagypapáig. A film a mai világ metaforája, és nem Csajkovszkij művének adaptációja, amely egyébként dögunalmas. Inkább a Hoffmann-regényhez igazodtam – summázza a koncepciót a rendező, egyúttal megmagyarázva, hogy miért játszódik a film egy náci Patkányországban.

Azt még Moszkvában nyilatkozta Koncsalovszkij a HVG-nek februárban, hogy mélységesen csalódott a magyar társfinanszírozási rendszerben és igazságszolgáltatásban, valamint, hogy figyelmeztette a kollégáit: a magyarokkal veszélyes dolgozni, mivel még az oroszoknál is jobban lopnak. A direktor arra a több mint két éve folyó vitára és peres folyamatra utalt, mely a koprodukciós film egyik finanszírozója, a kajmán-szigeteki Nutcracker Holdings Ltd. és a magyar koproducer, a Cirkó József nevéhez fűződő HCC Media Group Kft. között zajlik. Az előbbi mintegy 447 millió forintot szeretne behajtani az utóbbin. Koncsalovszkij azonban most, hogy a kész film promócióját végzi, már inkább csak annyit mond: Budapesten nagyon jól érezte magát. Meg hogy „a botlásokra nem szívesen emlékezik”.

„Nem az ötévesek az én célközönségem”