Szájról olvassunk, vagy jeleljünk?
Billy világa Billy családját jelenti. Lökött értelmiségi famíliát. Az apa azon kívül, hogy elszántan fúrja bele magát a japán nyelvbe és kultúrába, és időnként nyelvfilozófiai megállapításokat tesz, rabbiátusan hangoztat liberálisnak tetsző nézeteket. Az anya regényírással bajlódik, lánytestvére reménytelenül szeretne opera-énekesnő lenni, fiútestvére mellesleg szakdolgozatot ír, de inkább súlyos lelki bajaival, hallucinációival küszködik, és drogozik. Szép nagy házukban, Lisztopád Krisztina nagyvonalú díszletében, ahol mindenkinek van külön szobája, folyton együtt vannak, nyilván csakis azért, hogy folyamatosan marakodhassanak. A legnormálisabb közöttük Billy, aki csak siket születésétől fogva. Nála is normálisabb a barátnője, aki a darab folyamán halad a teljes megsiketülés felé.
Nina Raine, aránylag fiatal angol drámaírónő két, nem teljesen összeillő darabot írt e szereplők számára. Egyfelől elszórakozik egy a bolondos család sztereotípiáira épülő bohósággal, másfelől belekeveri a fogyatékosokkal, a másfélékkel, a többségtől merőben különbözőkkel bánás, a hozzájuk való viszonyulás lényegében megoldhatatlan kérdéseit. Tegyünk-e úgy, mintha éppen olyanok lennének, mint mi, ahogyan az apa gondolja az egyenlő bánásmód dogmája jegyében, vagy kitüntetetten foglalkozzunk velük, ezzel hangsúlyozva, végső soron elmélyítve másságukat. Azaz Billy tanuljon meg szájról olvasni, ahogyan az már megtörtént, vagy a család tanuljon meg jelelni, ahogyan a korábbi helyzete ellen egyszer csak fellázadó fiatalember követeli. Az írónő mindezt még egy szinte krimiszerű motívummal is megtoldja. Billy, aki csak teng-leng fura hozzátartozói között, barátnője hatására öntudatosulva, szájról olvasó tudományát a rendőrségnél kamatoztatja, biztonsági kamerák felvételeit szinkronizálja, csak éppen amit tényleg megfejt, erősen megtoldja saját fantáziájából, börtönbe juttatva embereket. Ám lebukik.
Nehéz megítélni, vajon e háromféle szálból lehet-e egyáltalán egységes fonadékot sodorni. A Pesti Színházban a pályakezdő rendezőnek, Szőcs Artúrnak nem sikerült. Az előadás csapong a különféle stílusok között. Átmenet nélkül követ hanyatt esős, gatyaletolós humort komplikált elvi problémák boncolása, majd érzelmi komplexusok drámai ábrázolása. Az egyetlen komolyabb technikai nehézséggel, egy helyszínváltással pedig igen ügyetlenül sikerül elbánnia.
Kárpótlásul viszont valóságos színészi parádét láthatunk. A szerepek részleteinek elemzésére, kidolgozására szemlátomást nagy gondot fordítottak, nemigen akad sablonosnak, rutinszerűnek tetsző megoldás. Hegedűs D. Géza és Pap Vera szaktudásából jócskán telik az öregek egyénítésére, mind sajátos jellemük, mind furcsa viszonyuk ábrázolására. Géczi Zoltán ugyancsak részletes rajzot ad Daniel érzelmességéről, sérülékenységéről, hallucinációiról, lelki bizonytalanságáról, és Péter Kata is mindent kihoz vázlatosan megírt szerepéből, a dilettáns énekesnő irigységből, féltékenységből, sérült igazságérzetből összeálló jellemrajzából. Telekes Péter pedig nemcsak nagyon pontos a címszereplő veleszületett siketségének, a saját hangját sohasem halló ember emelt, kicsit rikácsoló beszédmódjának ábrázolásában, de finom árnyalatokkal hozza Billy jellemének, helyzetének változásait is, gyöngéd félénkségét, dühödt lázadását, a külvilággal, a fantáziálásainak súlyos következményeivel szembeni csaknem cinikus közönyét. Bata Éva meg a hallását fokozatosan elveszítő lány egyre romló beszéde mellett a különös helyzetbe kerülés, a kisebbségbe szorulás drámáját is precízen viszi végig.
A szentimentális befejezés viszont mégis suta: az összes szereplő buzgó szívdörzsöléssel tudatja, hogy a család minden korábbi vita ellenére megtanult jelelni, azaz minden huzakodás fölött győzött a szeretet. Ha más nem, ez alighanem sikerre viszi az értékekben és tévelygésekben egyaránt bővelkedő darabot és előadást.
