Vagy, ha már karácsony, van erről egy amerikai karácsonyi dal is, a Little Drummer Boy, a kis dobos fiúcska, aki a jászolnál üzemeli be a dobszerkóját, mert ő meg így teszi tiszteletét. Az énekhang ünnepe, az opera templomba menetele.

Nincs is baj az énekhangokkal, négy szép hangú ember áll szólistaként és tizenhat remélhetőleg szép hangú kórusként. Ami a nevesíthetőket illeti: Fodor Beatrix komoly nagy énekesnő lett, olyan, aki folyamatosan beváltja a hozzá fűzött reményeket, Mester Viktória meg dögös, buja mezzo. László Boldizsár a tenor, neki kell pattogósan áriázni a Gloriában, Bretz Gáborral meg legfeljebb annyi baj lehet, hogy annyira azért nem jó, mint a híre. Sajtóbasszus. Örömmel olvasom vagy hallgatom a lelkesült tudósításokat a nemzetközi operai színterekről, de aztán nem tudom osztani a lelkesültséget, a hang nagyon erősen váltja a színét, az éneklés maga meg kissé üresnek tűnik, nem olyan hosszú az az ária, hogy feltétlenül unatkozni kelljen a végére – de legyen ez az én bajom.

Még így is erősen pluszban érzem magam, ami elsősorban a karmester, Pál Tamás érdeme. Van az előadásnak vizuális oldala, különböző fényekkel világítják meg a színpadot, hogy ennek van-e értelme, az számomra nem derült ki, mindenesetre Pál Tamás járt a legrosszabbul, ő az idő nagy részében rákvörös fejjel és kezekkel vezényelt. Csak hát kit érdekelt a szín, amikor a mozdulatokból sokkal több derült ki. Mindenekelőtt a hit ebben a zenében, amit eddig még soha nem éltem át. Veszélyes választás, a félreértett Rossini helyett kényelmesebb lett volna akár a Puccini-misét elővenni, de ez volt az este lényege. A mű nem az, aminek képzeljük. Nem is az, amit a címe mond, bár az ellentét benne van. Kis és ünnepi, az önmagában sem illik össze, és valóban: a mise se nem kicsi, se nem ünnepi. Kicsi nem lehet, hiszen hosszú, ünnepi nem lehet, hiszen kamarakórus kell hozzá, és a zenekar helyett az eredeti változatban két zongora és egy harmónium szolgáltatja a kíséretet. Biztosan lehetne ebből is nagy parádét kreálni, zongorázzon Horowitz és harmóniumozzon az orgona Horowitza – de nem ez a lényeg.

Nem ez a felfedezés, hanem hogy nem is az énekhang a lényeg, nem arról van szó, hogy misének álcázott színházat kapunk, ahol az a fontos, hogy ki milyen magasan vagy mélyen tud énekelni, vagy hogy tíz másodperc alatt ki tud több hangot kiadni magából. Ehhez kellett nekem Pál Tamás, hogy megértsem: ez igazi. Az áhítat, az elkomorulás, a lelkesedés, a hit. Minden igazi, ami ebben a Rossini-műben benne van. Könnyebb a felismerés, ha az eredeti változat szól, a maga szerénységével, és nincs szimfonikus zenekar is a pódiumon, de önmagában ez nem volna elég. Rossini hitét csak a Rossiniben való hittel lehet megmutatni. Nem igaz, hogy ezzel a stílussal ma már csak vígoperálni lehet, nem igaz, hogy csak a nagy B betűs szerzőknek van joguk a mához szólni a maguk korából. Rossini ma érvényesebb, mint Beethoven, éppen a kicsisége miatt, a félelmei, a méltatlansága, az igyekezete miatt. Rossinik vagyunk mi is. Csak tehetségtelenebbek, de az nem baj.

Bretz Gábor nem hozta a korábbi szerepek színvonalát