„Mostan színes tintákról álmodom” –mondhatnánk Kosztolányi szavaival, amikor belépünk az egri Zsinagóga Galériába: a kétszintes épületben A paradicsomok meghódítása címmel január közepéig látható Győrfi András festőművész tárlata. Noha úgy tűnik, pazar színkavalkád vesz körbe minket, kiderül: az alkotó valójában négy-öt színnel dolgozik, azokat keveri mesterien. „Ez a fiú nálam is jobban rajzol”– állítólag ezt mondta róla Szász Endre, akihez sokan szeretik hasonlítani a most negyvenhét éves, Kaposváron született, de már évtizedek óta Budapesten élő festőt. Ő nem tagadja ugyan, hogy Szász stílusa hatott rá, ám hangsúlyozza: saját utat követ. Pályáját nem csak a festészet szigorúan vett keretei között egyensúlyozza, hisz a nyolcvanas évektől számos újságban jelentek meg illusztrációi, tervezett díszletet a soproni színháznak, a kilencvenes évek közepén a budapesti belvárosi Polaris Galériát vezette, néhány éve pedig saját műterem-galériát nyitott. Rendszerint felkavarja maga körül az állóvizet: nemrégiben azt találta ki, hogy az idősödő művészek megsegítésére alakítsanak önsegélyező egyletet, ahová minden alkotó évente egy-egy képet ad be, és az így összegyűlt kollekciót értékesítve pénzügyi alapot teremtenének a tagok nyugdíjas éveire. Nem önmagát fényezi a Premier című lapban sem, ahol sorozatot indított: kortársait, és munkáikat mutatja be.

Formabontó stílusa az egri kiállítás megnyitóján is érezhető volt: szavak helyett két, barátai által róla készített filmet vetített le az egri közönségnek, és a szervezőknél elérte, hogy ingyen engedjenek be a tárlatra mindenkit, aki Győrfi-képpel a hóna alatt érkezik. Az egriek között jócskán akadhat ilyen, hisz a képzőművész több szállal kötődik a barokk városhoz. Leginkább azzal, hogy ő illusztrálta Gárdonyi Géza Egri csillagok című művének több kiadását, és részben ennek apropóján a zsinagógabeli tárlat alsó szintjén látható képek is ehhez a témakörhöz kötődnek. Török és magyar vitézek profán, olykor szatirikus megközelítésben: csíkos bő gatyás és mókás sisakos férfi két rúdon várat cipel teljes egyetértésben, mintha azt sugallnák, „ugyan gyerekek, béke van, minek csatározni!” Az elfogadás, a megbékélés, a harmóniára való törekvés szinte valamennyi képen visszatükröződik: az alakok legtöbbször nem a földön, hanem a föld felett állnak, lebegnek vagy épp repülnek, és utóbbi esetben szinte mindegy, hogy léghajón, fürdőkádban vagy épp egy halon ülnek, a madártávlat a lényeg. Felülemelkedettség mindattól, ami kicsinyes, rosszindulatú, átlagos vagy épp tehetségtelen. Bármilyen bizarr és felkavaró is egy-egy kompozíció, ott van benne az egyensúly, még akkor is, ha olykor csak Győrfi kedvenc motívuma, a piros paradicsom – ami jelentheti az édenkert, vagy „csak” a tökéletes gömbölyűséget – jelzi a káoszban is a biztos pontot. Új jelként azonban több képen is megjelent egy másik motívum, a piros szalag, amelyik gyakran áthasítja a képet, máskor viszont csak lebegésnyi a jelenléte. A „thin red line”, a vékony vörös vonal valójában az őrület határára utal, és arra figyelmeztet: szűk mezsgyén egyensúlyozunk, ha a mai körülmények között meg akarjuk tartani emberi mivoltunkat.