Nem irónia, de a művelt Európában a nőket a férfiaktól ma már csak a gyerekszülés különbözteti meg. Minden egyéb társadalmi beidegződésnek számít. Azokról viszonylag könnyű beszélni, a születésről meg a halálról viszont, vagyis az élet két határpontjáról, nagyon nehéz. A mai Európában a születés vagy a meghalás függönyök mögött, pityegő masinák között és bemosdott orvosok felügyelete alatt zajlik. Ha mégsem, akkor szalagcím a helyi lapban vagy bombahír egy tévében.

Valeria Parrella regénye jajkiáltás arról, hogy nem tudunk az életről beszélni, hogy a sterilen, szakszerűen és embertelenülműködő Rendszer esetté változtatja az embert. A kórház, a láger és a börtön jelentései egyazon metafora köré szerveződnek. A bezártság és a személyiségtől való megfosztottság az elmúlt évszázadot túlélő alapélmény. A kórházban minden engem érintő cselekvés értem történik, de rám valójában nincs szükség, legtöbbször zavaró a jelenlétem. Bár nélkülem se megszülni, se megmenteni, se eltemetni nem lehet engem. A paradox helyzetekkel van baj mindig. Az élet egyszerre remény és paradoxon.

Irene, aki hat hónapra születik, egy bizonyos létszakaszban se nem élő még, se nem halott, csak lehetőség. Ebben a regényben ez nem metafizikai, hanem diagnosztikai kérdés. A szerző bölcsen, vagy koncepció szerint, elkerüli a kérdést: angyal lesz-e belőle, vagy emberi (esetleg orvosi) kudarc? Az elbeszélő pedig, mivel nem tudja mással kitölteni a várakozás üres terét, és nem akar, vagy nem tud a miértre rákérdezni, és európai észjárása miatt képtelen kifinomult sorsanalízist végezni, szaggatott mesélésbe kezd. Az önreflexió és a nyomában járó bűntudat összeomlással fenyegeti a világát.

Nem tudni, hogy Irene sorsa kinek a kezében van, ez az elbeszélt történet egyik legfontosabb súlypontja, pontosabban ez a billegtetés teszi drámaivá ezt az egész kicsi könyvet, mert minden mondat, minden apró mozzanat azt jelenti, hogy Irene még él – vagyis élni fog, amikor a csövek és a drótok szorításából (vagy éltetéséből) kiszabadul majd. Minden mondat, minden gondolat – lehet akár kritikai vagy elutasító is – az élet felé tett lépés, ahogy a fizikailag egymással nem érintkező gyermek és anya egy racionálisan fel nem fogható, mégis létező történetben vannak együtt. Hogy ezt pontosan artikulálni ma nem lehet, az egy kulturális paradigma sajátja.

Parrella könyve azért érdekes, megkapó és elgondolkodtató, mert a szinte formaruhaként kötelező európai szkepszis (elidegenedés, bambaság, személytelenség, rezignáció) mögött még mindig talál valamilyen emberi dimenziót. Azt nem árulja el, hogy honnan és miből meríti, vagy miből táplálkozhat ez, ahhoz már túlságosan a Nyugathoz szocializált, tud viszont arról, hogy mielőtt a kóla és a heroin átvették volna az uralmat Nápoly fölött (egyszer látni és meghalni), volt valami más is: a csúf embertelenség helyén volt egy szép embertelenség. Azaz: nem számít, van-e fedőlap a kanális aknáján, ha sok az eső, úgyis az utcán hömpölyög a víz.

A koraszülött Irene 202 oldalon át tartó lét és nemlét közötti lebegése szikár, precíz reflexió is a művelt és gazdag Nyugat, illetve a primitív és szegény Dél közötti láthatatlan konfrontációról. Gaetano, az ötvenéves olasz sofőr ugyanabba az esti általános iskolába jár betűvetést tanulni, ahová az orosz Christine, aki egy időben a moszkvai egyetem hallgatója is, de a nyolc általánosban szerzett oklevél nélkül a Rendszer ugyanúgy társadalmon kívülinek tartja őket, mint a Srí Lanka-i bevándorlót, és mint a meg nem született, inkubátorban élő gyermeket: rontják vagy javítják a statisztikát.

A Rendszer számára egy rossz hírrel szolgál ez a könyv. Anya csak egy nő lehet. A gondot viselő, az aggódó, a bölcső fölé hajoló, és az, aki vállalja, hogy vagy élet lesz, vagy nem lesz élet a magzatból. Akinek szembe kell nézni a születéssel és a halállal, aki a zöld függöny mögött van, és aki pontosan tudja, mi történik a zöld függöny mögött, még ha kirekesztik is, vagy ki akarják rekeszteni a saját létezéséből, mert a Rendszer hatékonysága az elsődleges szempont. És amikor a regény egyik epizódjában az orvos meg az elbeszélő (Maria) papírt (okirat!) hamisítanak, hogy a vérátömlesztés ellen tiltakozó (lelkiismereti szabadság!) szülők gyermekét megmentsék, az olvasó arra is gondolhat, hogy San Gennaro vére talán mégse folyt hiába. Hisz minden csepp vér az életért folyik.