Belgiumról az átlagembernek nagyjából a sör, a csokoládé, néhány brüsszeli látványosság, esetleg Van Eyck, Rubens, netalán Hercule Poirot jut eszébe először. Hugo Claus 1983-ban megjelent műve, a Belgium bánata, mely „a leghíresebb flamand regény”, valószínűleg soha nem fog a fentiekhez hasonlóan népszerű, emblematikus belga termékké válni. Még ha a belgiumi flamand irodalom egyik legfontosabb műveként tartják is számon. Lejárt az ideje annak, hogy rangos írók és műveik külföldön is jól ismert attribútumai legyenek egy országnak.

Ilyen vaskos terjedelmű, sokféle klasszikus regényműfajt pastiche-ként valóban összevegyítő, szecesszió san burjánzó nyelvű, szinte követhetetlenül sok szereplőt felvonultató műveknek ritkán születik széles közönsége. A helyzetet bonyolítja a regény számos történeti és kulturális utalása, és az elbeszélésmódok csapongása. Hol belső monológ, hol történetmesélés, hol álmok, hol asszociatív képzetek elbeszélése zajlik.

Ám ez a regény megérdemli, hogy ne csak emlegessék irodalomtörténeti jelentőségű műként, hanem sokan olvassák is. És megérdemli az olvasó is, hogy a Belgium bánata legyen a bevezetője a kortárs belga irodalomba, ha nem került volna a kezébe, mondjuk, Herman Brusselmans, Lieve Joris vagy épp Claus Mendemondák című könyve.

Ez a terjedelmét illetően is nagy regény ugyanis magával ragadóan, szarkasztikusan mutatja be a főhős, Louis Seynaeve szemszögén keresztül, hogyan zajlott az élet 1939 és 1947 között egy a nácik által megszállt belga kisvárosban. Milyen döntéseket kényszerültek hozni ez idő tájt a germán nyelvcsaládhoz tartozó flamandok és a frankofón vallonok, mi módon működött a Walle nevű városka mikrotársadalma, s nem utolsósorban, hogy az események kezdetekor tizenegy éves Louis miképpen növekszik fel a katolikus flamand nagycsaládban, s válik a Belgium bánata című regény szerzőjévé. A történet elején Louis egy bentlakásos katolikus intézetben tanul. Ahogy zárt közösségekben lenni szokott, barátaival titkos szövetséget alkotva a falakon belüli világban igyekszik kielégíteni mohó kíváncsiságát minden iránt, ami egy kiskamasz érdeklődését felkelti.

Tiltott könyveket csempésznek a zárdába, ébredő szexua litásukat sem tartják féken, ami olykor kegyetlen, máskor groteszk jelenetekbe torkollik. Kritikus szemmel tekintenek az apácákra, jelentéktelennek ítélt társaikra, és valahányszor alkalmuk adódik, gúnyolják őket, nemegyszer egymást is. Ugyanakkor követik az alighogy kirobbanó második világháború eseményeit, lenyűgözve mindenekelőtt a haditechnikától. Claus harmadik személyű elbeszélője tobzódik a kamaszok nyersességének, fantáziáinak és pózoktól sem mentes reflexióinak ábrázolásában. Szürreális és expresszív képekben, váratlan pillanatokban Louis hangjára váltva, rövidebb-hosszabb monológokban, álomképekben jeleníti meg a katolicizmus avíttas közegében cseperedő ifjú fejében hömpölygő gondolatokat. A fordító Wekerle Szabolcs pedig nyelvet teremtett hozzá.

A regény második része már az intézeten kívül, a német megszállás időszakában játszódik, s néhány évet a háború utáni időkből is átfog. Ekkoriban a szülők, a kiterjedt Seynaeve és Bossuyt család tagjai, nagyszülők, bácsikák, nénikék játsszák a fiú életében a főbb szerepeket. Az egyke Louis-tól mindinkább eltávolodó, német főnökével viszonyba keveredő, szenvedő és szenvedélyes anya, a szerencsétlenkedő apa, egy tekintélyes apai nagyapa, az unokaöccsét elcsábító nagynénje, s még jó pár érzékien megrajzolt alak. A wallei polgárok színes, egyedi figurákként népesítik be a regényvilágot. Elképesztő történeteik, dialógusaik, mint a történet végére kiderül, kíméletlenül bekerülnek Louis füzetébe.

Claus ugyanazzal az élességgel, iróniával ábrázolja őket, mint az intézeti életet. De Louis-nak a szülőkkel való kapcsolatában a csalódottság, a fájdalom színei is felvillannak. Ez a „bánat”, avagy melankolikusság ott lebeg aztán végig a második részben. Belgium bánata ugyanis nem egyszerűen maga Louis (ahogy egyik nagynénje veti dühösen a szemére), hanem a városiak, sőt a szülők vaksága, a nácikkal való kollaborálása feletti szégyen. Az ifjabb Seynaeve nevelődésének hátterében és a regény másik fősodrában az egyik legnagyobb flamand trauma, a németekkel való együttműködés feldolgozatlansága áll. „Világéletünkben csak alkalmazkodtunk… de most legalább, az életben először, germánok közt vagyunk” – mondja az egyik szereplő. Hogy végül sem a vágyott Flamand Állam, sem Nagy-Hollandia, sem a Burgundiai sem a Nagynémet Birodalom nem jött létre,már tudjuk. A wallei polgárok azonban így vagy úgy igyekeztek túlélni a háborút – vagy megtalálni a számításukat. A regény ezeket a morális döntéseket vagy véletlen történéseket is a maguk bonyolultságában tárja fel. Louis is belép a Flamand Nemzetiszocialista Ifjúság sorai ba, aztán lelép, s máskor, ha úgy hozza a szükség, végigbiciklizik a frontvonalon,mert „mint az angolna, átcsusszan mindenen”. Mindeközben egy novellapályázatra elkészül a regény – s ahogy a zsűri elutasító ítélete szól: „az ilyesmit már regénynek nevezik”.