A tottenhami prolilány
Laci egyébként a koncertfelvételek egyik legelszántabb vadásza, csinos gyűjteménye van már, egy hobbi ez a sok közül, de most valami egészen különös szemcsillogást vettünk észre. „Nézzétek a tottenhami prolilányt.”
A tottenhami prolilány gyönyörű angolsággal elnyomott egy számot, talán a Hometown Gloryt, de erre nem esküdnék meg, csak arra, hogy elképesztően jó volt – majd külvárosi akcentusra váltva mindenkit köszöntött a „Royal Albert Fuckin’ Hallban”, ami körülbelül olyan, mintha egy magyar énekesnő a Művészetek Kib...ott Palotájában üdvözölné az egybegyűlteket. Derültség a közönség soraiban.
A lány a színpadon Adele volt, a könnyűzenei világ manapság talán legtündöklőbb csillaga. Írhatnám, hogy „legsúlyosabb egyénisége”, meg hogy „megkerülhetetlen”, de ezt nyilván sokan az énekesnő kerekdedségén való élcelődésnek vennék. Ő maga viszont biztosan nem haragudna meg érte. Keresve sem találni ugyanis önironikusabb sztárt Adele-nél. Derűsen tréfálkozik túlsúlyosságán (is), ennyiben tehát megfelel a molettekkel kapcsolatos sztereotipiáknak – de csak ennyiben. Mert amúgy meg egyáltalán nem felel meg semmilyen sztereotipiának.
Az észak-londoni születésű Adele Laurie Blue Adkins még csak 23, de már arénákat tölt meg. 1992-ben kezdett énekelni, az első lemez 2008-ban érkezett. A „19”. Azt jelöli, hány évesen kezdett dolgozni az anyagon. Egyébként meg programadó címadás: azt üzeni, csak a zene van, meg a hangom, semmi faxni, semmi ballaszt. Itt vagyok, ilyen vagyok, ennyi vagyok és kész. Az egyszerű: szép. És persze a legbonyolultabb is egyben. Adele hangja rengeteg színt és történetet tartogat, mondandójával könynyedén azonosulhat a hallgató, mert ugyan, kit ne ért volna már szerelmi csalódás? Vagy éppen földöntúli öröm? Az ő őszinte hangjában otthon lehet az ember.
Hogy a bemutatkozó lemezzel valami nagy dolog született, csakhamar kiderült: rögtön első helyen nyitott a brit listákon, mára pedig négyszeres platina státuszt ért el hazájában. Ausztráliá ban, Kanadában és az Egyesült Államokban sem adta alább e nemesfémnél, de szépen csillog az a Németországban és Új-Zélandon elért aranylemez is. Összevissza háromillió példányban fogyott el a 19.
A program az program: 2011-es második nagylemezének a „21” címet adta. Ha lehet, az eltelt néhány év alatt méginkább kiforrta magát a nő, még erőteljesebben mutatja meg a világnak, hogy nem csupán az ugribugri tinisztárok léteznek, ha popzenéről van szó. A füstös dzsessz-, country-, népzenei motívumokat egybegyúró Adelestílus ugyanis a szó legnemesebb értelmében vett populáris zene valóban.Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy – gazdasági, egyúttal lemezipari válság ide, letöltési mánia oda – a 11 dalt tartalmazó, januárban megjelent korongból eddig 13 millió példányt adtak el. Aligha van perc, hogy ne csendülne fel a világ valamely zenei rádiójában a Rolling in the Deep, vagy a Someone Like You, a két talán legnagyobb sláger. Nagy összegű fogadást kötnénk arra is, hogy a jövő februárban esedékes Grammy-gáláról nem megy majd haza üres kézzel Adele: a hat jelölésből legalább egy már csak szobrocskára váltódik!
Nem mintha csak ez számítana, persze, sőt. A természetesség, a nagyon közvetlenhumor, ahalálbiztoshangkezelés és a dinamika számít. Meg hogy a nemrég megjelent, fentebb megidézett koncert-DVD tanúsága szerint, s a hihetetlen világsiker, az eddig keresett fontmilliók dacára Adele ugyanaz a nő maradt, mint aki három éve még azon örömködött a londoni The Guardian „New band of the day” (A nap új bandája) elnevezésű rovatában, hogy a béke egyezményes jelét mutathatta a tévében – akárcsak Ringo Starr.
