Van-e gyerekkönyvkritika? – tették fel nemrég egy beszélgetéssorozat keretén belül kritikusoknak, szerkesztőknek, szakértőknek a provokatívnak szánt kérdést. A válasz messze nem volt meglepő: természetesen van (és még több lenne, ha nem küzdenének pénz- és terjedelemhiánnyal a megfelelő fórumok), az viszont már sokkal izgalmasabbnak tűnt, hogy milyen. A szakma ugyanis többnyire ódzkodik a gyerekkönyvek megítélésétől (ahogy néhányan a verseskötetekről sem szívesen írnak), nem tartja automatikusan a „felnőttirodalom” részének. A legtöbb író ugyanis többnyire akkor kezd efféle műveket írni, ha gyermeke születik, s együtt öregedik ki a műfajból a csemetéjével együtt. Vagyis sokan hajlamosak mindezt ujjgyakorlatnak tekinteni, az irodalom előszobájának, még akkor is, ha egyre több a „csak” gyerekkönyves szerző, és a gyerekkönyvek stabil piaccal rendelkeznek az olvasók körében.

A gyermek mint tesztalany és ürügy többször is felmerült a beszélgetés során. Az író, de még a kritikus is hajlamos rajta „kipróbálni” a művet, és nem általános esztétikai elvek mentén mérlegelni. De vajon tényleg azt szereti a gyerek, ami értékes is? Mert sokan viháncolva fogadták Varró Dániel állathatározójának egyik szakaszát (Szép állat a krokodil, / minden este bekakil. / Bekakil, bepisil, / szép állat a krokodil.), ám nem biztos, hogy akkor ez most összemérhető Tamkó Sirató vagy Weöres hasonló műveivel, hangzott el. S különben is, ha ezt az elvet kellene követnünk, akkor a női irodalomról csak nők beszélhetnének adekvátan? További probléma, hogy mivel a kritikai figyelem legtöbbször a kiadók érdeke, és igen szűk réteget érint, így az ítéletek zöme mellőzi az élesebb hangot, csakhogy a kritika kritikai él nélkül inkább reklám, semmint komolyan vehető értékítélet. Vagyis akkor nő fel a gyerekkönyvkritika, ha vállalva a konfrontációt és felrúgva az illemet merne bírálóan fellépni. Más kérdés, hogy az udvariaskodás, az odadörgölőzés a felnőttirodalomról szóló kritikáktól sem áll mindig távol...

Van-e kitörés tehát a gettóból? –módosult némiképp az eredeti felvetés. Hiszen a kezdeti fellendülés megállt a gyerekirodalomban, és szűk az igazán jó szerzők köre, ami már eleve szűkíti a kritikusok mozgásterét is. Kitörés pedig természetesen van, hiszen már most akadnak olyan ítészek, akik a „gyerekteszttől” függetlenül, csak a saját esztétikai iránytűjükre figyelve mérlegelik az adott műveket. Ők segíthetnek elsősorban abban is, hogy kialakuljon a gyerekkönyv-irodalom valódi kánonja, s így elkerülhetővé válna, hogy a gyerekkönyvekkel ne külön rovatban, marginálisan foglalkozzanak az irodalmi folyóiratok például. Már ha foglalkoznak vele egyáltalán. De az sem volna rossz ötlet, ha független és erős kritikai fórumok jönnének létre, ahol nem mosódik össze az ajánlat az értékítélettel, az ismertetés a bírálattal. S bár a legtöbben az „univerzális” kritikusban látják a megoldást, aki minden egyes műfajhoz ért és tájékozott is benne, az sem volna rossz, ha idővel feltűnne egy gyerekkönyvkritikus-réteg. Ennek szerencsére már vannak biztató jelei.