De még így is lényegesen jobban szól, mint amilyen állapotban meglapult azokon a zörgő kazettákon, amelyekre Winkelmayer József talált rá pár éve regensburgi fiókja aljában.

Fénykorukban sem ismerték őket tömegek idehaza

A Winkelmayer Brasst persze fénykorában, a hetvenes évek hajnalán sem ismerték tömegek idehaza, pedig a Syrius mögött, igaz, ahhoz mérten sokkalta populárisabban és kevésbé karakteresen játszott soulos fúvós rockot, próbálva a magyar fiatalokhoz közelebb hozni az akkoriban felfutó Chicago és Blood, Sweat & Tears univerzumát. Nem a zenészeken múlott, hogy erre idehaza akkoriban alig mutatkozott érdeklődés, s hogy a folytonosan átalakuló csapat végül a nyugat-európai vendéglátóiparban feneklett meg. Pedig amikor a korábban a Benkó Dixieland Bandet és az Olympiát megjárt billentyűs-pozanos Winkelmayer József 1969-ben létrehozta saját formációját, régi álma látszott testet ölteni. A rézfúvós zene gyerekkora óta vonzotta, így egy szégyenletes belgrádi hazatérés után társaitól leválva elhatározta, itt az idő, most vagy soha. Összetrombitált egy szextettet, melynek soraiban többek között a pályakezdő, dzsesszérzékeny (bár később a Neotonba beletespedt) Jakab György orgonált-énekelt és Németh János szaxofonozott, s szabadra engedte hangszerelői fantáziáját.

Winkelmayer már akkor is úgy gondolta, a közönséget inkább nevelni, mint kiszolgálni kell, így amikor 1970 nyarán zenekarával elszegődött a siófoki Matróz csárdába, negligálta a hagyományos vendéglátós slágereket, és kizárólag saját műsort játszott. Számos instrumentális ereszd-el-a-hajamat és még több feldolgozást, persze a maga fineszes fúvós fazonjára formázva azokat. Meg is lett az eredménye: még esőnapon is telt ház előtt próbálhatott a zenekar az olyankor amúgy zárva tartó kerthelyiségben.

Egzisztenciát mégsem lehetett belőle építeni, így Winkelmayer úgy gondolta, egy-két évet lehúz társaival a nyugati vendéglátóiparban, aztán visszajönnek és folytatják, ahol abbahagyták. Nem így történt. A korabeli viszonyokban nem meglepő módon egyesek kaptak útlevelet, mások nem (mondván, „kiutazásuk közérdeket sért”), megint mások jobb ajánlatokra csábultak és elmaradoztak, így 1972-től a főnök körül többszörösen kicserélődött a csapat. Folytonosan úton voltak, hol Hollandiában, hol Dániában, hol Svédországban, hol az NSZK-ban játszottak hónapokat, nem egyszer szerződés nélkül, meglehetősen mostoha viszonyok közepette.

Mígnem 1975-ben – ahogy Winkelmayer fogalmazta – meg nem jelent előtte az Isten ujja: német földön megcsúszott az autójával és szakadékba zuhant. Ráadásul a magyar hivatal épp haza akarta rendelni. Na, ekkor úgy érezte, elég. Nem akar többé sem utazni, sem senkitől függeni. Hazaküldte a zenekarát, ő pedig német származású felmenőire hivatkozva beadta az állampolgársági kérelmet. Regensburgban telepedett le, magán-zeneiskolát alapított, onnan ment nyugdíjba 2007-ben.

Bár a Winkelmayer Brass különböző felállásaival anno több rádiófelvétel készült, az ezeket rögzítő kazettákat betette a fiókja mélyére. Ott lapultak több mint harminc éven át, mígnem barátai ösztönzésére előásta, készíttetett belőlük digitális másolatot és feltette a honlapjára. Ezeket hallotta Kovács László, a magyar rocktörténet kiadatlanul kallódó ritkaságaira fókuszáló Moiras vezetője, mögé állt, megszerkesztette, technikailag feljavíttatta, kiegészítette dokumentumokkal, és kiadta vinylen, 330 példányban. S bár végighallgatva számos baki, aránytalanság és bizonytalanság piszkálja az ember fülét, ne feledjük, ezek élő rádiófelvételek, nem feltétlen az utókornak szánták őket. Más kérdés, hogy végül így összerakva az egyetlen hangzó dokumentumát alkotják annak a magyar zenekarnak, amely a maga korában nem tudta befutni azt a pályát, amelyet megérdemelt volna.