Tudásban persze már jó ideje profi volt a csapat, s ezért főképp az alapítónak, Kós Lajosnak lehetett hálás a közönség. A barátai által csak Luluként becézett bábos pesti srácként nőtt fel, szabónak tanult, aztán 1943-ban az ügyesen rajzoló fiatalembert –érettségi nélkül is – felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Diplomát mégse szerzett, az oklevélosztás előtt két héttel ugyanis kicsapták a suliból – állítólag azért, mert nem akart belépni a pártba. Kós Lajos akkortól egy utazó bábcsoporttal járta az országot, majd 1961-ben letelepült Pécsre, hogy itt együttest alapítson.

Lulu fantáziája, grafikusi tehetsége, új iránti fogékonysága, zenei műveltsége sokakat magával ragadott a városban. A bábcsoport műhelye és próbaterme afféle gyűjtőhelye és átjáróháza volt a művészeknek és a művészetek iránt fogékony, önmagukat kereső értelmiségieknek. Pécsett akkoriban divat lett bábozni: egyetemisták, leendő tanárok, orvosok, mérnökök, közgazdászok ízlelték meg ezt az önkifejezési módot. A Bóbita nemcsak a csupasz kezes játékkal teremtett magának egyedi arcot, hanem azzal is, hogy gyakran mindennapi használati eszközökből hoztak létre bohókás-humoros bábfigurákat.

A színházat és közösséget teremtő Kós Lajos 1989-es nyugdíjazásáig irányította a Bóbitát. Attól fogva megromlott a viszonya a tanítványaival, olyannyira, hogy egy idő után már nem is igen járt a bábszínházba. Nem értett egyet követői játékfelfogásával, jelesül azzal, hogy a bábosok rendszeresen megjelentek a színpadon és színészként játszottak. Kós bukásként élte meg, hogy „exhibicionista” tanítványai hátat fordítottak az ő eszményeinek. Amikor erről utoljára beszélgettem vele, megemlítettem neki, hogy talán a tanítványok a megújulás fontosságát tartották a legfontosabbnak a mesterük leckéiből. Legyintett, de azért jólesett neki a feltételezésbe csomagolt dicséret. Pár hónappal később, 2008-ban, 84 évesen meghalt. Ma este azonban újra megelevenedik a Lulu világa. A Bóbita tavaly új helyet kapott Pécsett, a Zsolnay Kulturális Negyedben. Az attraktív teátrum nagyterme szerdán felveszi Kós Lajos nevét, s ez alkalommal az utódok megidézik Lulu hatvanas évekbeli, báb nélküli bábszínházát. Lesznek persze bábok is, mert hát a terem névadója mégiscsak azt hirdette: „a bábjátszás örök. A gyerekek mindig élvezni fogják, ahogy egy élettelen báb a szemük láttára életre kel, mozog, megszólítja őket, s hagyja, hogy megérintsék, szeressék őt.”