Klaus Mann híres regényének magyar–német–osztrák koprodukcióban készült adaptációja egy korszak filmes csúcsteljesítménye, méltán kapott Oscar-díjat. A stáb mesterfokon közreműködő tagjain kívül – mint például a látványt tervező Romvári József vagy az operatőr Koltai Lajos – kiváló a színészi gárda, többségében ugyancsak magyarokkal, noha a két főszereplő külföldi: a Hendrik Höfgen színészt alakító Klaus Maria Brandauer és a náci tábornagyot megjelenítő Rolf Hoppe. Utóbbiak vállukon viszik a mozit, figurájuk valósággal beleég a néző emlékezetébe.

Szabó a Mephistóban tudta legmagasabb fokon jellemezni nemcsak a fasizmus, hanem általában a XX. századi diktatúrák természetét, érzékeltetve a bonyolult emberi, pszichikai összefüggéseket is. Höfgen kívülről irányított, önimádó értelmiségi, aki – akár a színpadon – az életben is mások által előírt szerepeket alakít. Betegesen vágyik mindenki elismerésére, és mivel ez nem sikerülhet, fokozatosan föladja önmagát. Egyre inkább a politikai hatalom lakájává válik. Szabó e figurával figyelmeztetni akart a delelőjén túljutott Kádárkorszakban, és változatlanul figyelmeztet ma is. Ugyanakkor föl lehet fedezni benne az önreflexiót, különösen azután, hogy fény derült a rendező múltjának sötét foltjára, ügynöki tevékenységére.

A Mephisto-film, különösen itt, Kelet-Közép-Európában, örök darab, etalon. Kár, hogy a lemez kiegészítő extrája hiányérzetet kelt. Nem érdektelen az a tévéinterjú-részlet, amelyben Szabó elmeséli, hogyan választotta ki Brandauert a szerepre, és mennyire fontos számára a filmen az emberi arc. Ám egy ilyen jelentős művel kapcsolatban születhettek még olyan, kevésbé ismert mozgóképes dokumentumok is, amelyeket érdemes lett volna közzétenni.