A középtengely
Hinczet a Radnai-gyűjteményben – innen az invokáció – az elegáns korszaka képviseli. Tusrajzok a harmincas évekből, finom, előkelő nőfigurák, lepelben, de annál érzékiesebben, klasszikusan, de ha gráciacímet viselnek is, modern könnyedséggel lebbennek messze a klasszicizálástól. Radnai Béla gyűjteményébe illeszkednek. Abba az egykorvolt pompás magánképtárba, amelyet oly szerencsésen örökölt meg a győri városi múzeum, és amely most Veszprémbe utazott, vendégjátékra.
A három főszereplő Egry, Derkovits és Szőnyi. A Dubniczay-palota legalábbis azzal nyit, hogy az első teremben bemutatja – a hatást tekintve írhatjuk: celebrálja – az utóbbi kettő képeit. Az egy évben született két óriás remekeit, akiket oly kevés kötött össze az 1894. esztendőn kívül. De akiknek a különbözőségét – minthogy valóban válogatott főművekről van szó –oly gyönyörűség itt újra felfedezni. Először Derkovits expresszív indulását, amelyet a szenvedő-szenvedélyes Otthon már a hisztérikusan keskeny képformájával meghatároz, s amely tiltakozást a halálfejet közelítő önarcmás és a zaklatott zsúfoltság a végletekig fokoz. Hogy miként tágul ki ez a dráma, azt a Bolgárkertészet embert, lovat járgányba fogó, robotos, súlyos, de foltjaiban oldódó vászna jelzi, míg eljutunk a Cukorkás könnyeden kíméletlen, artisztikusan direkt osztálykülönbségeiig. A cukorkaárus nőt méregető kávéházi uracs ostoba, pimasz és jelentéktelen, de ha jobban megfigyeljük, a lány sem egyérzelmű, szeretni és sajnálni való áldozat. Az arca túlpirosított, a kihúzott szem és száj megfestésében sincs semmi drámai együttérzés, az a bravúr pedig, ahogyan az üvegtálcán lévő aprósütemény az egyik szemét eltakarja-helyettesíti, tragikomikus. Árnyalja, dúsítja, bonyolítja azt az ellentétet, amelyet valójában kékek és barnák, ecsetvonások és apró ecsetnyomok határoznak meg.
Szőnyi indulásához a harmadik teremben találunk adalékot. Ott látható az a dübörgő, robusztus asszonyaktokat és telt korsóformákat egybefoglaló fekete krétarajz, amely a húszas évek Árkádia-korszakát jelzi, de mindjárt mellette a harmincötös Akt, a kiteljesedés. Ahogyan a mester egy lényegében nem is szexideál fiatal nő erotikáját összesűríti, s ahogyan egyszersmind élvező színekből, csábító elnagyoltságokból és simogató színpöttyökből egységet komponál, az maga az időtlenül aktuális, lélegző humanizmus. Szőnyi csoportképei szemlélődők az első teremben, a Derkovitsokkal szemben. A nagy kék fotelekben üldögélő Társaság tagjai, meg a kerítés előtt Beszélgetők alig cselekszenek. Ám a kékes mintákkal élénkített vörös-narancs ruhák, a zöldesbe játszó sárga férfizakók, az omló színű, napsütötte házfalak több vizuális eseményt kínálnak, mint seregnyi cselekményes kompozíció.
Egrytől csupa főművet kínál a szomszéd terem. A harmincas évek olajpasztelljei az elvárt módon ábrázolnak Balatont, horizontot, vízben tükröződő eget és olykor balatoni embert, ahogy mindenki tudja. De lévén remekművekkel dolgunk, ezek a Napkelték és Parton ülők rendre felmutatják azokat a világtágtartalmakat és azokat az eszközöket, amelyeket és amelyekkel a mester alkotott. Az akkorra már régen kitagadott-elüldözött Nyolcak figura-tömörítését, az avantgárd szerkezetet és a tömegalakítást, amely oly szilárd a káprázat alatt. A hideg-meleg kontrasztok feszültségét, és azt a fokozódó-szétterülő ecsetkezelést, amelyet az aktivista Nemes Lampérth még agresszivitással telített.
A Radnai-gyűjtemény lényege ez, de láttán nemcsak a gyorsírókirály nagyszerűségét ünnepeljük újra meg újra. Tisztelgünk ilyenkor az Oltványik, Cseh-Szombathyk és Fruchterek, a bankszakemberek, orvosok és fiókigazgatók előtt is, akik állam, egyház és arisztokrácia helyett el- és fenntartották ezt a művészetet. Azt a példátlan értéket, amely a megsemmisített avantgárd és a megvetett hivatalos művészet, a csak Derkovitsnak elnézett elkötelezettség és a gyepűkollektivizmus (Oltványi) között, középen, végül is meghatározta huszadik századi művészetünk ötven évét.
