A fő esemény úgyis Matthias Goerne, az utód, a német dalénekesi hagyományok folytatása, amely hagyományokba tökéletesen illenek a Bach-szólókantáták is. Bár nincs sok belőlük, a Der Friede sei mit dir kezdetű koncerten ritkaság, én legalábbis még soha nem hallottam, de furcsa is. Olyan rövid, hogy töredéknek hat, recitativo, egy ária, arioso és már vége is. Mindehhez még kórusra is szükség volna, ezt a bázeliek úgy oldották meg, hogy a korált a trombitás fújta, nem hiszem, hogy bárkiben is hiányérzetet keltve. Matthias Goerne azonban tényleg különös jelenség, öregedett, hízott, a hangja sem lett szebb. Nem is csúnya, inkább csak van. Technikásan énekel, valahogy az orra hegyében zengeti meg a hangokat, szépen be is tölti vele a teret, és nem nagyon tűnik föl, hogy a mélységei elfogynak, a magasságai valahogy grízesednek, egy kicsit szűk az orgánum a bachi követelményekhez.

Nyilván azért nem tűnik föl, mert annyira teljes a produkció. Nagyon kevés a körítés, Goerne jön, óvatos léptekkel, mint akinek csúszik a cipője talpa a padlón, megáll, két kezén összeilleszti az ujjhegyeit. Szinte nem is énekel, hanem prédikál, mozdulatokkal, testjátékkal nyomatékosítva a szavakat, béke veletek, kezdi, és búcsúzik a világtól és az emberektől. Nem karácsonyi kantáta, de megérti az ember, miért aktuális, miért pont ezt kell most hallgatnunk.

Ez a koncert legérdekesebb része, a külsőségek háttérbe szorulása. Nincsenek szép ruhák, szép emberek, szép hangszerek. Sok szép zene sincs, Corelli Karácsonyi concertója alatt néha elszörnyedek, olyan kellemetlenül nyíg a hangszer az első hegedűs kisasszony kezében. Viszont van az előadásban egy igazán jó ötlet: az utolsó tétel, a Pastorale, amiről a concerto a nevét kapta, a semmiből tűnik elő, mintha a távolból bontakozna ki, lassan születik meg a dallam, és az egészben van valami népi hatás is, mint amikor a Róma környéki pásztorok mennek be zeneszóval a városba karácsony éjszakáján. A második részben a hegedű-oboa verseny a bevezetés, és egy másik kantáta, az Ich habe genug a lényeg. Marad az alapérzet, hogy nincs ceremónia és prezentáció, zenélnek, ahogy tudnak. Matthias Goerne a hosszabb, kerekebb, változatosabb kantátában talán még meggyőzőbb, mert be járja az utat a melankóliától az örömig. Más kérdés, hogy ez az örömkeresés élettől halálig tart, és nem fordítva, az életből van elege Bachnak, és a halálnak örül. Goerne nagyságát mutatja, hogy ez föl sem tűnik. Mi az életre készülünk, az ünnepre várunk, a zenének örülünk. Nem járunk be nagy utakat a koncert alatt, de ez benne a legszebb: mintha mindig is otthon volnánk.

Matthias Goerne különös jelenség