Az történt ugyanis, hogy a Széchenyi téren másfél száz alkalmilag összeállt helybéli elmondta úgy ötven-hatvanszor Weöres egyik legismertebb versét, a Galagonyát, s amikor bevégezték örömmel vállalt dolgukat, akkor a placcot határoló egyik épület – a Nagy Lajos Gimnázium –falán megszólalt a költő vetített képe. A 22 éve elhunyt mester beszélt egy keveset önmagáról és a világról, szavalt is kicsit (rosszul,mint a költők általában), aztán eltűnt az öregúr, a Galagonya-kórus meg szétszéledt.

Villámcsődület – trendi szóval flash mob – helye volt a dzsámi előtti tér. Az ott lévők mondták irodalmi happeningnek meg szellemi pikniknek is. Az első órában Bertók László költő és Pálinkás György író asztal mellett emlékezett meg Weöresről, aki éveken át Pécsett élt és írt és könyvtárat vezetett (igaz, utóbbi nem volt erőssége, a korán kelést ugyanis nem neki találták ki). Megtudtuk, hogy a költő gyorsolvasással, másodpercek alatt tudta egy oldalnyi versről tévedhetetlenül megállapítani: van-e benne érték. Kiderült, hogy gyakran tett kamaszos-komisz megjegyzéseket a lányokra, s szóba került, hogy kedvelte az italt. Amúgy magának való ember volt, viszont 1970-ben, a Kossuth-díjat megkapva, az elismeréssel járó százezer forintot szétosztotta tíz tehetséges, fiatal kollégának. Az is elhangzott, hogy aktuálpolitikai kérdésekben mintha el lett volna tájolva. Ám valószínűbb, hogy látott ő mindent, csak épp múló jelenségek miatt nem adta fel önmagát. Moszkvában egy írói ankéton például ekképp tósztolt: „Emelem poharam Szolzsenyicin elvtársra, akit hiányolok körünkből.” Itthon „berendelték”. Az aggódó barátoknak így öszszegezte a raportot: „Megkínáltak egy kávéval, és azt mondták, többet ilyet ne csináljak.”

A sztorizást követően a hallgatóság körbeállta az erre az alkalomra rakott tüzet, a Weörest leginkább tisztelők pedig legurítottak egy gyűszűnyi besztercei szilvát (az egyik rangos szeszfőzde tálcán kínált ajándékát). Aztán a pálinka reszelte torkú csapat belefogott a Galagonyába. Tudják, abba, ami úgy kezdődik és végződik, hogy: „Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája”. Ki sámáni hangon, ki gyermeki skandálással, ki értelmezve, ki dalolón. A többség meg úgy, ahogy jött. De mindenki jó kedéllyel, amiben szerepet játszhatott az ügy maga, a közös ritmust garantáló csörgő és dob, a kellemes idő (8-9 fok), a vásári sátrakból kiáramló forraltbor-, mézes- és kürtőskalácsillat, a tér fáinak girlandos megvilágítása, az adventi hangulat. A vásár műsorait szervezők terve szerint 33-szor kellett volna elismételni a verset, de túlszaladt a banda,majd duplaannyiszor szólalt meg a mű.

Ennek jutalmaként jelent meg a falon a költő képe. Weöres szelleme akkor már rég ott volt a téren. Faggattam a hazainduló kórustagokat, volt köztük gyermek, tini, meglett és idősb, s mind azt vallották, hogy ez egy „nagyon buli” volt. Na meg azt, hogy az a négy rövid sor a galagonyáról, miszerint „Hogyha a hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd” a magyar irodalom egyik csúcsa, ékköve, meghaladhatatlan csodája, és az a négy sor újra és újra fojtogatja a torkot. Hogy pontosan mit jelent az a négy sor, azt senki se tudta. De nem is szabad megfejteni, mondta a pécsi Koch Valéria Iskolaközpont egyik magyartanárnője (akinek hívó szavára tíz diák jött el a térre), érezni kell, folytatta a pedagógus, ha megfejtjük, azzal felboncoljuk, megöljük, és akkor többé nem él, nem szólal meg.

A 16 éves HábelMártont, aki elébb még roppant lelkesedéssel mondta a verset, arról kérdeztem: mire jó egy ilyenmíting. Szavaiból az jött ki, hogy „közösségteremtő”, meg hogy: aki itt volt, az nem lesz rosszabb ember, sőt talán még jobb is lesz.

Legyen úgy!