Biztonsági játék
Tudja, hogyan mennek a dolgok. Hogyan gondolkodnak, éreznek az emberek, azok is, akik a hatalmat gyakorolják. Segíteni is akar, hisz is a sértett lókereskedő igazában, de egyáltalán nem hisz az igazság erejében. Trükkökben hisz. Meg talán abban a nagyobb igazságban, amelyet a társadalom rendje jelent, és amely adott esetben elsöpri útjából az egyén, a kisember igazát, jogát, egyáltalán az írott jogot.
A többi szereplő inkább XVI. századi. Luther korából, a reformáció és a német parasztháború korából való. No meg Sütő András drámájából. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiójában mutatták be az Egy lócsiszár virágvasárnapját, amely persze nemcsak azt az időt, annak bibliás stílusát és gondolkodásmódját viseli magán, de a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek erkölcsi vívódásait is. Először Kaposváron játszották, Zsámbéki Gábor rendezésében mutatták be 1974-ben. Allegóriának, történelmi parabolának, a korban szokásos rejtett beszéd egyik jellegzetes példájának számított. A Kleist kisregényéből vett történetben nem nehéz felismernünk azokat az évtizedeket. Levert lázadás után küszködik Kolhaas a törvénnyel, a törvényesnek mondott renddel, a hatalmon lévők rendjével. Nem nehéz kitalálni, hogy 1956 után vagyunk, álságos alkuk idején, a konszolidáció békéjében. És Kolhaas nem is követel se többet, se kevesebbet, mint hogy a hatalom a saját maga szabta normák szerint járjon el. A törvényeket nem vitatja, azok jogosságát vagy önkényességét nem mérlegeli. A rendszeren csak annak saját logikáját, céljait, ideológiáját kéri számon. Így keveredik vitába magával Lutherrel is. Márpedig ez a legsúlyosabb bűn, a legveszélyesebb lázadás, amiért akkoriban börtönt is lehetett kapni. A hatvanas években balosnak bélyegzett ellenzékiek szellemét sejthetjük magatartása mögött.
Mára kicsit megkopottnak hat a darab, pedig kérdései, kételyei most is lehetnének fájdalmasan izgalmasak. A létező demokrácia legalább olyan kevéssé felel meg az eszményinek, mint a létező szocializmus az ígértnek. Ám Znamenák István rendezése nem vállalkozik a transzponálásra, a műben tragikus erővel felmutatott eredendő társadalmi bűn mai változatainak éles exponálására. Beéri a történet tiszta, világos, hatásos elbeszélésével, a jellemek plasztikus megjelenítésével, a gyönyörű bibliás nyelv érvényre juttatásával. Szarvas József a címszereplőt mindenekelőtt jó embernek mutatja. Türelme valóban végtelennek látszik, nem feszülnek benne elfojtott szenvedélyek, amelyeket csak elvei tartanának féken. Nem annyira elvből, mint inkább természete szerint toleráns. Legjobban a Murányi Tünde játszotta cseléd derűs, bölcs jósága hasonlít hozzá. Söptei Andrea Lisbethje törékeny, gyöngéd, sugárzón tiszta lélek. Eszményi pár, idilli polgári család él rendíthetetlennek látszó biztonságtudatban a színpadon. A világ gonoszsága lelkük közelébe sem férkőzhet.
Kolhaas lázadásában sincs ezúttal düh, harag, csak a kiüresedettség, a veszteség tudata működteti kegyetlen bosszúját. Hevér Gábor Nagelschmidtje inkább bohó csibész, vidám rosszcsont, mintsem radikális, megszállott lázadó, megbékíthetetlen, hajlíthatatlan forradalmár. Blaskó Péter alakításában Luther tekintélyes vallásalapító, megfellebbezhetetlen ideológiai tekintély, súlyosabb mondatait hangerősítő is kiemeli. Mintha nem is csak ember szólna belőle. Az önkényeskedő hatalmasok falkaként jelennek meg, Marton Róbert Tronkai Vencelje is alig tűnik ki közülük. Állatálarcokban mulatozva garázdálkodnak. Újvári Zoltán várnagya mogorva szakemberként zsémbel közöttük.
A rendező maga tervezte díszlet egy kiterített kockát formáz, amely a kivégzéskor rázárul a végképp magára maradt lócsiszárra, Cselényi Nóra jelmezei diszkréten utalnak a cselekmény korára, Kolhaasék takarékos, polgári egyszerűségére.
A Nemzeti mostani, klasszikusnak hirdetett évadában ez a bemutató ismét egy alapos, gondos, szép munka. Mindössze a heves közlésvágy hiányzik belőle. Az, ami az előző, a magyar évad majd minden bemutatóját fontos eseménnyé tette. Ez most inkább biztonsági játék.
