Hamarabb, sokkal hamarabb ért el hozzánk e könyv híre, mint maga az 1961-ben, eredetileg franciául, a Gallimard-nál megjelent regény. Szűk, ám lelkes tábora volt Piotr Rawicznak már jóval azelőtt, hogy olvastuk, olvashattuk volna magyarul.

Danilo Kis Jurij Golec című elbeszélésében egy rövid végjegyzet tudatta, hogy az egykor Ukrajnában bujkált, majd három évet Auschwitzban raboskodó, évtizedekkel később életének önkezével véget vető Rawiczról mintázta főhősét, az 1982-ben Párizsban öngyilkosságot elkövető túlélőt. A párizsi emigránslétet és művészvilágot, benne Golec/Rawicz alakját Kis élénk színekkel, visszafojtott pátoszszal festette meg. Jurij Golec – Rawicz regénye, Az ég vére főhősének – Borisznak, a jómódú zsidó polgárcsalád gyermekének az álneve. Ezen a néven bujkál a negyvenes évek elején, a náci megszállás idején, egyszerre rettegve a megszállóktól és az ukránoktól, akik zsidógyűlöletük mellett pénzéhségükben is le akarnak számolni a zsidókkal. A könyv idősíkja kezdetben váltakozik a narráció idejének Párizsa és a negyvenes évek Ukrajnája között, majd az elbeszélést beszippantja a múlt.

A cselekmény „a farok története” körül bonyolódik, melybe „bele volt írva a Szövetség jele”. A magát ukránnak kiadó főhős nemi szervét fekete humorral átitatott jelenetekben orvosok sora vizsgálja: mikor esett rajta a vágás? Vajon a fogoly zsidó vallását bizonyítja, vagy későbbi fitymaszűkületi műtéti heg, mint Borisz mondja? Ám addig, amíg bujkálása nyomán börtönbe vetik és az orvosok kezére jut, a főhős tanúja lehet a felőrlő gettólétnek, ahol az éhezés, a rettegés, a szelekció során a külvilág normái nem kérhetők számon. Tanúi lehetünk általa annak, hogy viselkedik az üldöztetések haszonélvezőivé vált helyi lakosság, s annak is, hogy az üldözötti összezártság a párkapcsolatot is tönkreteheti, ám a halálközeli lét a nemiséget felkorbácsolhatja.

A regény narrációs technikája többszörösen közvetetté teszi az elbeszéltekhez való viszonyt. A múltbeli feljegyzésekből a fi kció szerint egy jelenbeli szerkesztő válogat, aki a könyv elején még találkozik is a szerzővel Párizsban, majd később a szöveg hibáira is reflektál, sőt kihagy a kéziratból. Rawicz igyekszik távolságot teremteni önmaga és élményei között, mintha a fojtogató tapasztalatoktól igyekezne szabadulni az ábrázoláshoz. Másrészt, mintha e távolság azt is érzékeltetné, hogy válik idegenné önmaga számára is az álnéven, hamis személyiség mögé rejtőzve menekülő Borisz, akinek meg kell tagadnia önmagát, felvéve környezete mentalitását, antiszemita frázisait, s paroláznia kell azokkal, akik gyűlölik a fajtáját: „A kezem sem az enyém már. Ahogyan a vesszőm sem. Golecé az is (…) Élni kell hát. A haláltól való félelem és az életundor között”.

Ez a kettősség kísérhette Rawiczot Auschwitz után is, mely azonban nem tárgya a deportálás előtt játszódó regénynek. A láger után a szabad világ évtizedei sem tudták meghozni számára a felszabadulást, akárcsak Améry, Borowski, Celan és Primo Levi esetében. Az átéltek reflektálása csak mélyítette az elviselhetetlen tudást. Talán ezért is szövik át Rawicz prózáját a lét egészével, a belső és külső rea litással kapcsolatos, csapongó érzéki reflexiók, melyek nem feltétlenül kapcsolódnak az üldöztetéshez, de a megsemmisíthetőség, a megsemmisülés és a túlélés ambivalens élménye jelen van a kontempláció és a szólás kényszerében, miközben Rawicz, kortársak szerint, nem akart semmit kezdeni túléletével.

Intően sokszor bukkan fel a regényben a meghívott halál témája, másrészt a nemi vágyé, melyhez Borisz szűknek érzi fiatal szerelmével való monogám kapcsolatát. A háború után Rawicz az élet értelmét kizárólag az írásban és a testi szerelemben jelölte meg, s bár sok szeretője lehetett, regénye csupán egy, igaz, írt mást is. Szexualitás és szentség nem csupán a szövetség helyénél találkozik a szövegben, hanem a talmudistánál is, akinek jelentős pornográf gyűjtménye van, s Rawicz egész gondolkodásában, mely hajlik bizonyos miszticizmusra. „A szeretkezés számomramindig az abszolútumhoz vezető út volt” –idézi tőle a Szombat internetes kiadásában közölt írásában Verena von der Heyden-Rynsch.

A Klimó Ágnes fordította regény szövegének helyenkénti érzéki burjánzása éles kontrasztban áll az ábrázolt valósággal, például amikor a nyakig földbe ásott áldozatok fejére vizelnek. Rawicz maga is tudatában lehetett e kontrasztnak, hisz másutt így ír: „Megint hasonlatok, megint metaforák. Hánynom kell tőlük”. Másrészt viszont zsigeri élménye lehetett, hogy mindazzal szemben, amit átélt, ami belső valóságává vált, csak a szenvedély szépsége és a szépség szenvedélye lehet a menedéke.