Az akkoriban feltörekvő új női szerző-előadói nemzedék legkarakteresebb képviselői voltak ők: PJ Harvey, Björk és Tori Amos. S bár a 90-es évek indie-királynőinek pályája az elmúlt tizenhét évben egymástól függetlenül hullámzott, 2011-ben a szinuszgörbék újra egybeestek: mindhárman friss, életművük szempontjából is lényeges albumot jelentettek meg.

„Csöcseink vannak. Meg három lyukunk. Mindössze ennyi a közös bennünk” – nyilatkozta anno Tori Amos, némiképp értetlenkedve azon, miért tolja össze őket módszeresen a korabeli szaksajtó. Nem alaptalanul dohogott, hisz stilárisan és verbálisan valóban eltérő utakat jártak, az ő klasszikus pallérozottságú, éterbe repítő feminin dalai nehezen párosíthatók az elektropopból menekülő Björk szonikus bugyborgásaival és parasikolyaival vagy PJ Harvey metszően direkt, borostás akkordjaival és bluesos hangattakjaival. De közben valahol mégiscsak összekötötte őket az attitűd: mindannyian kellően provokatívak, extravagánsak, tabudöntögetők és nőiségüket bátran hirdetők voltak. Amit ők a 90-es évek hajnalán elvetettek, azt kereskedelmi téren pár évre rá AlanisMorissette aratta le. Vastagon,Grammy-díj-esővel.Megteremtve a mainstream női popelőadók új prototípusát, amelyet azóta klónok serege követett. Miközben sikereivel nagymértékben árnyalta a nemek szerepét, megítélését a rockközvéleményben.

A három egykori indie-királynő szintén szépen kifutotta magát.Mindhárman nagyjából az ezredfordulóra értek fel a csúcsra, alkotói és kereskedelmi szempontból egyaránt. S bár időről időre azóta is publikáltak felvételeket, valójában az idei esztendőben csillant meg, hogy jobb pillanataikban mire képesek. A sort tavasszal PJ Harvey nyitotta, Let England Shake című albuma kellőképp felrázta Angliát, még a nagy presztízsűMercury díjat is megkapta érte, lett egyben a húszéves díj történetének első duplázója. Őszszel pedig jöttek a vetélytársak, előbb Tori Amos, végül Björk is elénk gurította a maga kurrens opuszát.

Nem teljesen értem, hogy a csodagyerekként indult, klasszikus iskolázottságú Tori miért várt egészen mostanáig, hogy átlépje a műfaji határokat. De most megtette. Friss albumát többek között Bach, Debussy, Muszorgszkij, Schubert, Granados és Satie művei ihlették, azok klasszikus dallamait gyúrta érzékeny egésszé a maga zenei gondolataival, kerített köréjükmitikus történetet, írt hozzájuk regeszerű sorokat, hogy aztán e hetvenperces grandiózus opuszt vonósokkal, fúvósokkal és a tizenegy éves lányával együtt megszólaltassa. Az eredmény minden várakozást felülírt: a Night Of Hunters nemcsak az idei év eddigi legnemesebb crossover albuma lett, hanem a negyvennyolc éves szerző-előadó életművének egyik sarokpontja.

Björk szintén ambícióktól duzzadó projekttel rukkolt elő: a Biophilia nemcsak nagylemez, hanem a megalomán eszkimó elf minden dalhoz önálló iPad-alkalmazást készített, sőt a megszólaltatáshoz egyedi hangszereket építtetett. Az extravagáns díszletekben, jelmezekben, vizuális effektekben tobzódó előadások és felvezető videoklipek, a harsány szlogenek és az intenzív médiakampány persze óhatatlanul óvatosságra int. Mégis. Ha az egészről lehántjuk az elméleti körítést és csillogó marketingmázat, kiderül, hogy a korongra préselt dalok, dallamok, gondolatok önmagukban is remekül működnek. S hogy a Biophilia minden ijesztgetés ellenére Björk egyik legtermészetesebben gördülő, legszerethetőbb albuma lett.