A Beney Zsuzsa életművét egybegyűjtő sorozat ötödik és hatodik kötete a 2006-ban elhunyt szerző esszéit fogja össze. Az első kötet írásai Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Pilinszky János líráját járják körül – több évtizedes, nem tágító körözéssel –, a második kötet pedig a sérthetetlen és csalhatatlan állócsillag, József Attila műveit vallatja, nem lanyhuló figyelemmel és egyre pontosabb fogalomkészlettel. A tartalomjegyzék rögtön mutatja: ez az elemző néhány költői műben kívánta megpillantani az összes egzisztenciális és művészi formában megjelenő ismeretet, amelyet fontosnak tartott. Beney Zsuzsa jó ötven éven át finomodó kutató gyakorlata alig bővíti a témák katalógusát, de annál mélyebbre ás. Mélységi hatását az is fokozza, hogy sem magyar irodalmi, sem világirodalmi párhuzamok, motívumhálók, eszmetörténeti hátterek, tárgyaival rokon szellemi bandériumok lehetőségeit nem emlegeti. Kevés elemzőművészt ismerünk, aki ilyen szűk szemléltetőanyag boncolása közben ennyiremély belátásokig jutott volna.

A kétkötetes, lenyűgöző gyűjtemény igazolja: Beney az utóbbi fél évszázad legjelentősebb esszéistái közé tartozott. A nyugatos-újholdas hagyományból indul, de fokozatosan kiegészíti a túlsúlyosan esztétikai szemléletet más diszciplínák hozadékaival (pszichológia, teológia, filozófia, nyelvészet). Paradox módon az esztétikai vonatkozás érdekli legkevésbé. Mintha azt kutatná, hogy az esztétikai megvalósulás milyen egyéb tartalmakat juttatna célba. Nyelvhasználata egyre elvontabb formákat ölt, szókincse megtermékenyül a teológia alapkifejezéseivel, holokausztélményének egyre égetőbb fényében pedig képes eljutni az említett négy nagy erkölcsiművészi hagyaték legmélyebb rétegéig. Senki nem tárta elénk Beneynél hitelesebben József Attila és Pilinszky János költészeti párhuzamait, bűnfogalmát, metaforáik gondolati szerkezetét, szenvedéstörténetükkel öszszefüggő formaképzésüket, művészetük történeti szakaszolását és konkrét, képekből építkező költői misztikumát.

Senki nem fogta fel és világította meg olyan pontosan a huszadik századi magyar líra három hosszúversét (Eszmélet, Apokrif,Medeia),mint Beney Zsuzsa. Senki nem vizsgálta olyan élesen Radnóti Miklós – és a többi három – érzelmeinek egyneműségét, és a műveikben ernyedetlenül újra- és újraszülető kérdéshalamazokat. És ha azt kérdezzük,mi tette őt erre képessé, eltűnődünk. Átélte a huszadik század legnagyobb kataklizmáját, a második világháborút és a zsidóüldözést – ennek abszurditása eleve az örök ésmegoldhatatlan dilemmák körébe, a legforróbb kételyek körébe zárta őt. Sors, túlélés, bűn, kegyelem, felelősség, kivetettség, megbocsátás, önemésztés: mind olyan kategória, amely valamiképpen a humánum (vagy az arra való emlékezés és emlékeztetés) szellemi gesztusrendjének megőrzésére kötelezte. Kisfi ának és férjének halála pedig a személyes próbatétel súlyával kényszerítette arra, hogy a lét és nemlét gyötrelmes nyomatékait saját sorsában próbálja mérlegre vetni. Úgy tűnik, Beney Zsuzsa nagysága abban rejlik, hogy mások műveinek felfogása közben nem öltötte fel a hamis tárgyszerűség páncélját a transzcendensbe vetett bizalma és a létezővel szembeni gyanakvása okán. Elemzéseinek olvasása közben – noha tudásunk hallatlan mértékben gyarapodik – mindig az ünnepélyes figyelem némamérlegmozgását érzékeljük. Emer son azt mondta, hogy jobban szereti a templom szertartás előtti csendjét, mint bármifajta prédikációt.

Beney Zsuzsa megtalálja a köztes utat: a legsűrűbb csendben tesz tájékozottá bennünket. Úgy mutat utat, mint egy szelíd csillag.

A kiadás érdekessége és nagy nyeresége Szegő János két előszava: ő illesztett kifinomult elemzést külön-külön mindkét kötet elé.

Végül megemlítem, hogy a Beneyéletműsorozat nem létezne a sorozatot szerkesztő Daróczi Anikó fáradhatatlan gyűjtőrobottal, szakértelemmel, viszont semmiféle viszonzással nem járó munkája nélkül. Beney Zsuzsa szellemi tetteket hajtott végre, de mi nem láthatnánk ezeket Daróczi Anikó áldozatos illetékessége nélkül.