Már az alapításnál összecsapott kétféle hagyomány. Az egyik az irodalmat a nemzeti lélek megnyilatkozásának fogta fel, a másik esztétikai szempontból kívánta vizsgálni a műveket. Ma melyik áll nyerésre?

Sipos Lajos

1911-ben a társaság alapszabályát benyújtó Horváth János, Pintér Jenő és Baros Gyula a harmincas évei elején lévő tanár volt. Egy évvel korábban kezdték a szervező munkát, leveleket írtak mindenhová. Pintér Jenő pél dául Fogarasra küldött levélben kérte fel Babits Mihályt a tagságra és hogy kollégái között is népszerűsítse az ügyet. Egy ilyen szakmai csoport megszervezése mindig azt jelzi, hogy a szakterület a professzionalizáció szintjére érkezett. Ők hárman természetesen támogatókat kerestek, így fordultak egykori professzoraikhoz, Beöthy Zsolthoz, Négyesy Lászlóhoz és Riedl Frigyeshez. Ők az 1870–1880-as években szocializálódtak a tudományban, más irodalomfogalommal rendelkeztek, nemzeti horizontban szemlélték a magyar irodalmat. Horváth Jánosék, főleg a náluk fiatalabbak, például Babits és Kosztolányi, francia, angol és német nyelvű irodalmat és irodalomtudományt olvastak, tehát más volt a horizontjuk.

És mi a helyzet ma?

Vannak, akik az irodalmat öngerjesztő nyelvi játéknak tekintik, korábbi szövegek és a mai alkotó megvalósuló párbeszédének gondolják. Mások úgy képzelik, a műalkotásban megjelenhet az ontológiai létértelmezés, valamint az etikai vonatkozások, ezek azonban áttételesen, a szövegek mélyszerkezetében vannak jelen. Megint mások úgy gondolják, az irodalmi mű és a megélt élet között ma is lehet kapcsolat. Azt hiszem, „nyerésre” az áll, aki ezek között nem képzel el áthatolhatatlan vasbeton falat.

Milyen csúcs- és milyen mélypontjai voltak a társaság történetének?

Az 1911-től az első világháború végéig tartó időszak kiemelkedően fontos volt. 1912. január 1-jén már 563 tagja volt a társaságnak, megjelent a most is élő Irodalomtörténet című folyóirat. A tagok között voltak híres egyetemi tanárok, nagy tekintélyű tankerületi főigazgatók, gimnáziumi, főreál iskolai, polgári iskolai tanárok, volt tizennégy arisztokrata, köztük gróf Tisza Istvánné, de voltak olyanok is, akiknek a nevét nem őrzi semmiféle lexikon. Ebben az időben a társaság tagja volt Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, az egyazon irodalomfogalom szerint alkotó Gárdonyi Géza, Kozma Andor, Pekár Gyula és Sajó Sándor. Ez aranykor volt. Az 1949 utáni periódus, Lukács György elnökségével biztosította a marxistának tételezett irodalomszemlélet hegemóniáját, ugyanakkor megalakultak a megyei tagozatok, a társaság aktívan részt vett a Magyar Klasszikusok kiadásában, megnőtt az olvasók tábora.

Milyen a mai irodalom presztízse az olvasók és a szakemberek körében?

Az olvasás kiszorult a mindennapi életből. Az emberek óriási többsége, olvasásszociológiai vizsgálatok szerint, évente egy könyvet olvas, beleértve azt, hogy ez a mű a gyümölcsfák metszéséről szól. Hozzájuk erős marketingmunkával juthatnak el jó művek, ilyen például most Kepes András könyve, amit a metróban hirdetnek. A szakolvasók olvasmányai között esetleges előítéleteik vagy erőteljes érdeklődésük szerint válnak népszerűvé szerzők. A „standard” alkotók, például Esterházy Péter, Spiró György, Závada Pál mellett most sokan olvassák az új költői korszakát élő Juhász Ferencet, Kányádi Sándort, Parti Nagy Lajost, Lackfi Jánost és az orosz Ulickaját.

Ma vállalkozna egy hasonló társaság alapítására?

Igen. Az új társaság helyett viszont kínálkozik egy másik lehetőség is. Fel kellene használni a társaságunk hasznosítható tapasztalatait, nyitni kellene a határterületek irányába, nagyon sokat kellene meditálni az elektronikus eszközök hasznos és nyelvrontó hatásairól. Össze kellene hangolni az irodalomoktatás és a regionális társaságok eredményeit, korszakunkhoz kellene igazítani az irodalomról való gondolkodást és a róla való beszédet. A helyzet sokkal nehezebb és bonyolultabb, mint száz évvel ezelőtt, amikor megvolt az irodalom közvetítéséhez szükséges speciális tudás, s az irodalom volt önmagunk, a világ és a létezés megismerésének egyetlen eszköze.