A szegedi társulat rekordkísérlettel fölérő vállalkozása a hazai és a nemzetközi táncéletben példa nélküli: egyenként (nagyjából) félórás klasszikus parafrázisaik ihlető anyaga Szophoklésztól az Élektra, a Trakhiszi nők és Euripidész Médeája. A fivérét, Oresztészt az anyjuk és annak szeretője kivégzésére fölbujtó Élektrát, a kikapós, férjét meggyilkoló Déianeirát, a hűtlen Iaszónt a fiaik megölésével (is) büntető Médeát ugyanaz a démon mozgatja: a zöld szemű szörnyeteg. Ilyetén értelemben az említett kanonikus színművek a családi tűzfészkekben megesett, féltékenységből fakadó kriminális történések krónikái. Ám van(nak), aki(k) szerint még ennyik sem.

Juronics Tamás és a portugál Pedro Goucha Gomes táncos-koreográfus vezérelve a Kárpát-medence unortodox mágusa, Matolcsy György szavaival summázható: „Egyszerűség. Simplicity”. A honi táncszcéna konyhapszichológusa Élektrájában a férfipantallót-inget-mellényt viselő, darabos, mezítlábas, latens leszbikus címszereplő (Szarvas Krisztina) olybá tűnik, azért kívánja a pőre hasát mutogató, festett vörös Klütaimnésztra (Markovics Ágnes) halálát, mert a cafka piros magas sarkúban, felhasított szoknyában, szemérmetlenül illegeti magát, és lelkesen kufircol a majd szintúgy a sírgödörbe kerülő, élveteg Aigiszthosszal, aki egy szál fehér alsógatyában, zakóban, R & B-kalapban, akár egy bokorból kiugró cukrosbácsi. Juronics a Trakhiszi nőkben már holmi komplexusokkal sem bíbelődik. A görög asszonyok gonosz, japán kísértetek (yurei), míg a krétafehérre mázolt, szumótangás Héraklész (Finta Gábor) kileheli a lelkét, mikor rádobnak egy ujjatlan subát. A J-horrorok inspirálta, klipszerű zagyva fabatkát sem érne a stílusbiztos Bianca Imelda Jeremias díszlet- és jelmezterve nélkül. Továbbá, ahogyan a szintén a brit Thomas Adés szerzeményére fabrikált Élektra esetében, a polifonikus muzsikának (a remek Tevot) nincs dramaturgiai funkciója; sőt sehogyan sem ill(eszked)ik a kiüresedett, bántóan ötlettelen mozgásnyelvhez.

A pusztán a címével kasszasikert sugalló Médeia agóniája a Holland Táncszínház (utó)hatását mutatja, mely kompániának Pedro Goucha Gomes egykoron tagja volt. A deszkákon arctalan rongybabák tucatjai hevernek, a száját kortárs közhelyes sikolyra tátó, mozgáskoordinációs zavarokat színlelő Zsadon Flóra és Fehér Laura férfiingben, térdvédőben, alsóneműben ténfereg. Etnokulimász szól. A zilált nők a néhol félmeztelen, föltűnően tetszetős, bár tökkelütött ifjakkal (Czár Gergely, Csetényi Vencel, Horváth M. Gergő) hajigálják a később meg is taposott textilmagzatokat, mint rakoncátlan kölykök egy játszóházban; halandzsáznak, animális párzást mímelnek, kúsznak-másznak. Noha a törzsi barbárságot megjeleníteni kívánó alkotónak csupán görcsös együgyűségre futotta, az előadók itt a legmeggyőzőbbek.

A délvidéki együttes kimódolt, bárgyú triptichonjában, melyet Hunter S. Thompson "vízfejű faszakodás"-nak nevezne, csak vörös festék formájában folydogál a vér, és nyomaiban sem fedezhető föl az irgalmatlan amazonok szenvedélye, dühe, megalázottsága, formátuma. Istentelenül végzetes heroinák helyett depis hisztérikákat látunk, akik minden baromságon fölhúzzák magukat – ahelyett hogy hancúroznának egy kiadósat az első hímszerűvel, aki az útjukba téved.