És azt gondolja, ennél még a termelési riportok korszaka is jobb lehetett. Azt a kort persze már csak az öreg rókák elbeszéléseiből (és archív cikkekből, felvételekből) ismeri esetleg. De ki a franc kívánná magát az ántivilágba? Abba az érába, amikor pontosan lehetett tudni, hogy ez vagy az a bekezdés, ez vagy az a hang- és képmorzsa nem megy majd át a felelős szerkesztőn, mert például a tejkombinát vezetője nehogy már panaszkodhasson 800 ezer példányban vagy az esti híradóban. Az öregek mosolyogva mesélik a folyosón, milyen jó emberekkel találkoztak annak idején, micsoda történeteket szedtek össze – és távozáskor hány kiló ajándék (hal, hús, miegyéb) húzta a Dacia csomagterét. De persze nem az volt a lényeg. Hanem hogy bár megírni, bemutatni nem lehetett a valóságot, megtapasztalni igen. Közelről.

Ma meg már meg is lehet írni, fel is lehet venni – csak mintha az érdeklődés lanyhult volna. Legalábbis ez érzékelhető, ha a tévé előtt ül az ember. És akkor kedd este jön Cseresznyés János, és úgy konferálja fel a XXI. század soron következő riportját, hogy azt tanítani kéne. Gyönyörűen egyensúlyozik a személyesség amúgy néha gyilkos pengéjén, amikor arról beszél, miért és hogyan keltette fel az érdeklődését a Fiumei úti temetőben található munkásmozgalmi panteon. „Mindig motoszkált bennem, mi lehet belül”. Helyes. „Egyszer csak bekéredzkedtem” – folytatja, és tényleg: ez ilyen egyszerű. A bekéredzkedés azonban még kevés volna – igazi riporteri érzék ahhoz kell, hogy a megfelelő szavakkal, szakértők megszólaltatásával, képekkel, az adekvát dolgok szimbólummá emelésével elérje az ember, hogy ebben a 11 percnyi filmben ott legyen a kommunizmus esszenciája. Egyetlen pontba sűríteni egy korszakot és dicsőségének elmúlását – ezt érte el Cseresznyés a kollégáival, Újházi Iván és Vojtahovszky Miklós operatőrökkel, Gál Imre vágóval és Moskovics Judit riporterrel.

Az 1952-ben kigondolt panteon (mint minden hasonló kripta) már alapból is hátborzongató. Nem azért, mert egymás mellett sorakoznak a hajszálra egyforma urnák, hiszen az egyenlőség jegyében természetesnek tűnik, hogy Korvin Ottó, Sallai Imre, Fürst Sándor és Szakasits Árpád éppen ugyanolyan Zsolnay edényben nyugszik. A „puritán halálkultuszon” (Gerő András) nem lepődünk meg olyan nagyon tehát, valahogy így saccoltuk volna mi is. Hanem az elbizakodottság csődje! „Meghalt a rendszer, és már a halottak sem akarnak idejönni”, így Gerő. És tényleg, az egyik helyiségben ott vannak az előre legyártott, amúgy méregdrága és még ki sem csomagolt urnák. A helyek száma 365, ebből mindössze 76 foglalt. Ott álldogál szomorúbarna csomagolópapírban az a rengeteg urna, amit soha semmire nem használ már senki. De mire és miért is használná? Tervgazdaság, ugye.

És mi a garancia arra, hogy ezek itt valóban Szakasits hamvai? – mutat a vonatkozó urnára a riporter. Triff Viktortól, a sírkert egykori igazgatójától pedig megtudjuk a legfontosabbakat a VIP-halottakkal való bánásmódról, de belenézhetünk a panteon precízen vezetett adminisztrációjába, láthatjuk a vendégkönyveket is, megtudjuk, nagyjából hány kiló lehet az egyenurna. Sőt azt is, hogyan nézhetett ki egy temetés itt. Utóbbit úgy, hogy ketten megfognak egy nagy Zsolnayt és elhelyezik egy üres fakkban. És nagyjából az is kiderül, mióta nem járt senki (legalábbis gondnok, takarító) a szolgálati helyiségekben. A hamvakra hiába várakozó urnák között a riporter egy ottfelejtett sörösüvegre bukkan ugyanis, Kőbányai világos, a régi címkés, régi palackos verzióból – Cseresznyés kézbe veszi, nézegetik közösen. Retró.

Aztán visszateszi. A kép lassúra vált. Ott van abban a palackban minden szellem. A mozdulatban meg a kívánatos újságírói attitűd. A riporteri teljesítmény ugyanis a kíváncsisággal kezdődik. Közel menni, kézbe venni, bemutatni, aztán visszatenni a helyére úgy, hogy közben mindenki számára érvényes kép bontakozzék ki a feldolgozni kívánt témáról. Valahogy így.