Nem csak hétköznap, nem csak munkaidőben szippantunk! – mondja éppen Solti András a telefonba egy ügyfélnek, hozzátéve az árat is. A valószerűtlen beszélgetés színhelye a Toi-Toi Kft. budai, hűvösvölgyi irodája. A céget aligha kell bárkinek is különösebben bemutatni, aki járt már mifelénk nagyobb szabadtéri rendezvényen, vagy akár csak látott építkezést foghíjtelken, kocsiablakból. A vállalat neve – a német Toilette rövidülése – szinte egybeforrt a mobil vécékkel. Mégis, a negyvenéves Solti asztalán az avatatlan szemnek ismeretlen zászló: négyes osztott mező, piros, kék és két fehér, utóbbiakban egy-egy kék, illetve piros csillaggal. Ez Közép-Amerika legdélibb országának, a Panamai Köztársaságnak a nemzeti lobogója, a Tárogató úti irodának pedig jó esélye van rá, hogy a hárommilliós ország tiszteletbeli konzulátusa legyen. Ahogyan kell, ügyfélfogadással, alkalmi konzuli ügyintézéssel, mondjuk, elveszett útlevél ideiglenes pótlásával.

Erre varrjon tehát valaki gombot: itt nemcsak „vécéznek”, de ráadásul „panamáznak” is. Ahogy hallgatom a lezser eleganciával öltözött Solti Andrást, aki életének hol ezt, hol pedig azt a felét domborítja ki, az az érzésem: leginkább egy jó kommunikátorral szemben ülök, akinek az üzleti és a társasági életben olyasmikkel kapcsolatban kell pozitív benyomást tennie, amiket pedig aligha kívánnak vizsgatételnek a végzős PR-esek. Hogyan kezeli például – kérdezem –, amikor egy menedzsertalálkozón mindenki bemutatja a szektort, ahol dolgozik: mobiltelefónia, szoftverfejlesztés, pénzügyek...?

– Hozzászoktam, hogy a mobilszaniter-rendszer számos alkalmat kínál az élcelődésre, a viccre, de az a tapasztalatom, mindenki látja benne a dolog emberi részét is – mondja a „tojtojos” ügyvezető igazgató, aki érzékelhetően nem tőlem hallja először a „pénznek nincs szaga” mondást vagy a „szükség törvényt bont” alternatív alkalmazását. Egy anekdota szerint, amit egy ismerősétől hallottam, Solti egy vacsorán a Pricewaterhouse Coopers számviteli és tanácsadó cég embere mellé került, és – méregetve a PwC kezdőbetűket a névjegyen, amit kapott – megjegyezte: „Ez majdnem olyan, mint az enyém. Én is WC-vel foglalkozom!”.

A hazai mobilvécé-piac évi többmilliárd forintos üzlet. A kisebb szereplők pár száz kabinnal dolgoznak, a piacvezető Toi-Toinak – mármint a franchise rendszerben működő német cég itteni ágának – viszont csaknem hatezer van országszerte („járjuk a szomszédos országokat is, de ezer kilométernél messzebb nem megyünk”), ami félmilliárd forint körüli forgalomhoz juttatja évente.

Az egész a 90-es évek legelején kezdődött: a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba járt Solti, és egy németországi magyar barátja látott ebben a (mondjuk így) szükségletben üzleti lehetőséget. II. János Pál pápa 1991. augusztusi látogatása volt az első, amelyre felvonultak két tucat mobil kabinjukkal, rögtön megismertetve ezzel magukat a hazai rendezvényszervezőkkel.

„Tiszta üzlet” – ez az a kifejezés, amelyet Solti a „brand”-re, azaz a márkára használ. Ezt konkrét és átvitt értelemben is érti: legyen tiszta a kabin, de maga az üzleti tevékenység is „fair”, azaz tisztességes és átlátható. – Azt szoktam mondani, kétféle ember van: aki már az ügyfelünk volt, azaz használt mobil vécét, és az, aki majd ezután fog – mondja. Azt gondolná az ember, illemhelyekre válságidőkben is ugyanolyan szükség van, mint bármikor máskor, elvégre ennünk, innunk is kell. Tiszta üzlet! (Immár a szó harmadik értelmében...)

De ez a mobil szaniterekre nem feltétlenül igaz. „Kevesebb a rendezvény, az építkezések száma pedig negyven százalékkal csökkent a válság nyomán”. Betörnének a „csempés” világba is, azaz nyitnának nyilvános vécéket, amelyekben (tudja minden nő és erre járó turista!) fővárosunk igencsak hiányt szenved. Ehhez a budapesti önkormányzattal kell egyezkedni.

A nagy szerelem nem nő formájában jött: „Harminc alatt nem akartam nősülni, aztán akit elvettem volna feleségül, nem akart hozzám jönni, aki pedig hozzám jött volna, azt én nem akartam elvenni” – mondja. Ma is az viszont Panama, amelybe egy baráti kapcsolaton keresztül szeretett bele. Barátságos emberek, lassú életvitel, fejlett bankszektora miatt „Latin-Amerika Svájcaként” is emlegetik. Ma már a panamázás sem igaz: a XIX. század végén még a Csendes- és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatorna körüli „mutyikat” értették alatta. Közép-Amerika legdinamikusabban fejlődő gazdasága ma a panamai, az ország pedig a teljes ellenőrzést átvette a csatorna felett. Aki – spanyoltudását kihasználva – tiszteletbeli konzul lesz (erre Solti most jelölt), az az üzleti kapcsolattartás mellett a társasági élet új köreibe nyer bebocsátást. Adott esetben ugyanazt a munkát végzi el, mint egy hivatásos diplomata, csak éppen javadalmazás nélkül. Tartotta a kapcsolatot eddig is a latin-amerikai országok Budapesten élő maroknyi közösségével: uruguayiakkal, argentinokkal, chileiekkel és másokkal.

A „budai fiú”, aki már Pesten sem érzi magát annyira otthonosan – legfeljebb a belváros valamelyik francia vagy latin-amerikai éttermében –, annál inkább feltalálja magát a nagyvilágban. Csakúgy, mint gyerekkorában, ma is rendszeresen jár az Egyesült Államokba, ahol egyszerre élvezi a szabadságot és az amerikai élettel járó bizony kötött kereteket. „Tizenhat éves korom óta vezetek, de Amerikában csak egyszer állított meg a rendőr. Akkor is azért, mert túl közel hajtottam az előttem haladóhoz”. (Nem mellesleg: Amerikából érkeznek a nálunk használt Toi-Toi vécékabinok is, itthon csak összeszerelik őket.)

Aki márpedig sokat járja a világot, annak hazaérkezve feltűnik, amit a napisajtó – megtette a minap lapunk is – időnként dokumentál csak: Magyarországon nem szívesen látják az idegeneket. Még ebben az elit budai környezetben sem. Solti András azok közé tartozik, akik fájlalják ezt. És nem kell hozzá sok, hogy valaki az „idegen” kategóriába essék. „Elég, ha máshogy néz ki,más, mondjuk, a bőrszíne, a szokásai. Ismerőseimre is megjegyzést tettek, amit akkor is megértenek, ha nem tudnak magyarul. Megérzik a hangsúlyból, ha összesúgnak a hátuk mögött, hogy hülye külföldi. Idelátogató panamai üzletemberekkel is megesett: két nap után sértődötten összecsomagoltak, mondván: elvihetik ők máshová is a pénzüket...”

Sokan hagyják ma el Magyarországot, ideiglenesen vagy talán örökre, a válság vagy akár az országban uralkodó hangulat miatt, a jobb élet reményében – értve ezalatt a sajátukét vagy gyerekeikét. Solti most ismét repülőre ül ugyan, de századszorra is visszajön. Amikor kérdezem, hogy miért, azt mondja: ideköti az üzlet és a saját élete. Itthon is van azért szabadság. Ha másutt nem, Alsóörsön, a szokásos nemzetközi Harley Davidson-fesztiválon, ahová maga is le szokott látogatni a csodagépével.

NÉVJEGY

SOLTI ANDRÁS 1971-ben született Budapesten A gimnáziumi évek után vendéglátósnak tanult, de gyorsan az üzleti pályára váltott. Magyarország legnagyobb mobilszaniter-vállalkozását működteti. Panama tiszteletbeli konzuljelöltje a magyar fővárosban.