Az avantgárd erdejében
De sokkal izgalmasabb újraolvasni a szöveget és alatta a névsort a Zichy-kastélyban. A március 25-én kibocsátott aktivista manifesztum a forradalmi művészek diktatúráját élteti – mit élteti: követeli – hatalmas öntudattal. A diadal nem sokáig tartó állapota ez, amikor – négy nappal a hatalomátvétel után – a magyar avantgárd kommunista kultúrát hirdet, magát vallja azonosnak azzal, s még hiheti, hogy mindezt a kommunista politika is így gondolja.
A Kiss Ferenc-gyűjteményből válogatott kiállítás kiteríti és szálakra bontja a következő harminc esztendőt. Valóban szétterítés ez, a históriának megfelelően, mert követi, hogy a központi figura Kassáktól és a természetesen kiállított Máról hogy hasad le és ágazik szét ez a mozgalom. Először személyben és szellemben: a tizenkilences aláírók közül Barta Sándor már Akasztott embert, Uitz Komját Aladárral Egység című folyóiratot alapít Bécsben. Aztán, szinte azonnal, térben is. Nem a szintén beszédes című Ék az egyetlen, amely címlapján az árat csak dinárban, lejben, osztrák és csehszlovák koronában adja meg, nem csak az aradi Periszkóp emlékeztet arra, hogy a kereszténnyé és nemzetivé lett országból száműzött magyar szellem az átkos kisantanti környezetben jutott levegőhöz.
Bámulatosan részletező válogatás egy sejthetően még bőségesebb magánkollekcióból. A fent említett Periszkóp nem egészen egy esztendeig jelent meg, de látható, az ugyancsak aradi Genius csupán huszonnégy január–augusztusában, de jelen van, nem beszélve az itthoni, néha csak heteket-hónapokat élt orgánumokról. De haladjunk tovább az emigrációs utakon. A kiállítás egyelőre inkább bemutat, mint magyaráz, többnyire feliratok sincsenek, annál több az olvasnivaló a bemutatott tárgyakon, címek, tartalomjegyzékek, kinek-kinek emlékeztetők. Kállai Ernő folyóirata, a Der Kunstnarr, dokumentálva, hogy aki nyugat felé indult, talajt fogott, Moholy-Nagy világhíres fotogrammjai ugyanebből a Hitler előtti Németországból és Mácza János könyvei nagyszerű konstruktivista címlapokkal, amelyek nem szólnak a moszkvai évekről.
Mácza megbecsült, majd gyanakodva mellőzött, majd agyonhallgatott esztétikaprofesszor volt a szovjet fővárosban, műveit majd itthon fedezi és becsüli fel a hetvenes évek, életrajzának tanulságain éppúgy tűnődhet a kiállításban szabadon kalandozó, mint a mintegy fordított sorsú, akkortájt gyerekversszerzőnek tekintett párizsi kiáltványszerző Tamkó Siratóén. A választék bőséges, mert a bemutatott tárgyanyag is az. Az irodalomtörténészek innen, a művészetszakma felől nézve régóta végezték, végzik azt a munkát, amelyet a két világháború közötti hazai folyóirat-irodalom rájuk testált, feledtetik a tudni nem akaró éveket. Mert – valamennyien láttuk – ez a tárgykör: haladó, baloldali, szocialista szellemiség nem csak az ötvenes években került indexre. Ez határozta meg Kassák sorsát később is, és tartotta zárva sokáig azt a vákuumot, amely a negyvenöt előtti hazai modernizmust körülvette.
Amely – most látszik – színpompás volt, élni akaró és termékeny a művészetekben is. A Kassák Múzeum bemutatója ezért lett kiállítás, vizuális élményekkel. Ez a korszak különös gondot fordított arra, hogy kiadványai esztétikusak legyenek. Ritka élvezet látni a folyamatot Marinetti kilencszázötös folyóiratának hömpölygő szecessziójától Kandinszkij absztrakt borítódíszéig, a magyar avantgárd tipográfiai útját a csapkodó expresszionizmustól a fenséges konstruktivitásig. Kállai könyvborítója maga a könnyű kezű art deco, a Palasovszkyé az éteri és már-már autonóm absztrakció, de az Új Föld számainak egyenként tervezett konstruktivizmusa, a Nagy Lajos-féle Együtt finom eleganciája is egyszerre tipográfia- és általános művészettörténet. Feldolgozni való.
