Ugyanaz a trükk, hátraarcot csináltattak a Mohácsi testvérek a darabbal, miközben a Csárdáskirálynő eredetileg is arra készült, hogy elszakadjon a valóságtól, három héttel Ferenc József halála előtt, a világháború kellős közepén danolásztak a grosse Liebéről, aztán a felújított, átírt változat folytatta a hagyományt, Bóni grófozott a Rákosi-érában, csak ne az legyen, ami van. Csak meg kellett fordítani az irányt, komolyan venni a történetet, Szilvia bírja ugyan Edvint, de nem ejtették a feje lágyára, neki vagy a nagy szerelem kell, vagy hagyják békén, hadd élje a saját szakmai életét. Cecília egy aljadék, százkoronás kurtizán, akit szintén nem ejtettek fejre, eszében sincs hozzájárulni, hogy egy hozzá hasonló kerüljön a családba. Edvint viszont a fejére ejtették, mondjuk nem annyira, hogy igazán kiálljon az orfeumi babája mellett, de legalább szenved nélküle. Lehet danolni is, de ez elsősorban színház, vegyük komolyan.

Hátraarcot csináltattak a Mohácsi testvérek a Csárdáskirálynővel

Lehetne dalolni is, ez az első felvonásbeli nyögés oka, hogy zeneileg alig értékelhető, ami a színpadon elhangzik. Aztán leesik a tantusz, hogy ennél kicsit bonyolultabb a helyzet, nem is vágynak a színre vivők zenei értékekre, ezért kerülik az általánosan elfogadott csalást: nem szerelnek mikrofonokat a színészekre. Annyi hangjuk van, amennyit hallunk. Így nem esik ketté a mű, egy énekelt és egy színházi részre, így az akusztikai hatás is egységes, amennyire hangosan beszélnek, úgy is énekelnek. Így világos, hogy Vereczkey Szilvia, a romángyanús pesti énektündér reálisan éppúgy nem kaphat szerződést Amerikába, ahogy D. Tóth Krisztina sem fog show-műsort vezetni az NBC-n. Mert Amerika nagy ország. Van a gajdolás-éneklésnek másik előnye is: tényleg az a Csárdáskirálynő világa. A népszerű dallamok orr alatt dünnyögése és ordenáré ordibálása. Nem kell ezt operává hazudni. Mohácsiék ki is hagyják mindazt a zenéből, ami félreérthető, a zenés társalgások prózában hangzanak el, szigorúan slágereket énekelnek. Legfeljebb Strauss-keringőket is játszanak, az senkinek sem árt.

Mindez nem azt jelenti, hogy ellen-Csárdáskirálynőt adnának, ami azt illeti, nagyon erősen zenei a színrevitel a zenekar közepes alatti és az éneklők alig elviselhető produkciója ellenére is. Mert machinálnak a tempóval, a szünetekkel, a nagy csöndekkel a színpadon, nyilván ettől annyira észrevehetetlen a valóságos idő múlása: mert van saját ideje az előadásnak. Ha belekerül az ember, akkor már nincs más dolga, mint örülni neki.

Van minek. A magam részéről még annak is tudtam, hogy a főként diákokból álló közönség egyáltalán nem értette, mi abban a vicc, hogy a fiumei kikötőben a hazafias hujhuj verset mondó kisfiút Csermanek Jánosnak hívják, hála az égnek. De persze jobban élveztem, amikor leesett a húszfillér, és megértettem, hogy az a részeg alak az Orfeumban, aki folyton verset szaval, kicsoda. Ugrani már, soha, mondja, és az őt támogató nő azt feleli, hogy ne is ugrálj, Bandika, nem való az neked. Jó kis Mohácsi-poén, ezért szeretjük őket. Meg a színészekért, Tóth Auguszta is milyen jó Cecíliaként, pedig ki számított volna rá, Radnay Csillára meg ha számít is az ember, akkor is meglepő, mert úgy van ott, mint aki oda való, mint akinek nem kell gondolkodni egy szerepen, csak csinálni, ami eszébe jut, és az pont attól lesz tökéletes megoldás. Ez a színházcsinálás mindenhatósága, a megzenésített telefonkönyv: az, de mégsem az, amitől azabb, mintha az volna.